Rovat: Mi1más
1998. április 21., kedd 00:00
|
Beszélgetés Berecz András mesemondóval
Berecz András ült, mesélt, énekelt, dalolt a soproni Kas Színházban. Talán a 20. század vége felé ez így első olvasásra nagyon szimplának tűnik. Pontosan ez teszi naggyá és érdekessé Berecz András előadását, előadásmódját. A hallgatóság soraiban ülőket gyakran elgondolkodtatta az, hogy egy harmincas éveiben járó fiatalembert mi viszi rá, hogy életmód, életfelfogás és előadásmód terén is ennyire visszanyúljon a Kárpát-medence gyakran kihalófélben lévő hagyományaihoz. Berecz András ül, mesél, énekel, dalol és közben a borospohár aljára néz. - Szeretik-e a polgárok ma a meséket? Mi változott meg igazán az elmúlt évtizedek alatt? - tettük fel a kérdést Berecz Andrásnak. - A világ rengeteget változott. Most is olyan sok változás történik, hogy én se tudom nyomon követni, csak kapkodom a fejem. Például ezt az internet-dolgot, ezt sem fogtam fel. Nemrégiben adtam fel én is az első híradásomat a Fiastyúk csillaga alá, a barátom interlétrájának segítségével. Hogy ebből mi lesz? - nem tudom. Telefonhívásból értesültem róla, hogy az USA-ból és Észtországból is válaszoltak. A világ gyorsan változik, viszont ilyen őskövületek, mint a mese és a mesélő ember, még mindig tartja a maga szerepét és szükség van rá. A helyzetek átalakulnak, de a mese megmarad. Rengeteg olyan új helyzet adódik, ahol mesélni érdemes. A mesét olyan sűrítménynek tartom, amiben mellébeszélni nem lehet. A mellébeszélő ember minden jövendő korban is unalmas lesz - ebben biztos vagyok. Aki kitűzi célul, hogy csak használhatót mond, arra szükség lesz akármilyen a világ. Azért is szeretem a mesét ebben a világban, mert Shakespeare jut eszembe, az ő bolond figurái, akik ítélkeznek a világ fölött. Nem kardot rántanak, hanem egy mesét mondanak el. Egy olyat, ami a valóságtól távol van. Meghallgatják a gyilkos királyok, kardot rántanak és saját magukat ölik meg. A mese tetemre hív. A bűnöst arra kényszeríti, hogy a bűnein gondolkodjon a jót arra kényszeríti, hogy kitartson és továbbmerjen menni az úton. Reményt ad, hogy győzhessen. A mesére a börtöntől a parókiáig, óvodától a nyugdíjas klubig szükség van. - Egy-egy előadásra milyen szempontok alapján választod ki a meséket és a dalokat? Hogyan alakul ki a repertoárod? - Odahaza és magamnak azokat a meséket választom ki, amelyek megjelennek előttem. Műsor előtt azokat a meséket választom ki, amelyek utaztomban, a vonatablakon kinézve megjelennek előttem. Amit valamiért éppen fontosnak tartok. Az előadáson, mikor beülök a székembe, a pohár fenekén megjelenik egy mese, megjelenik kettő, és így tovább... - Nemrégiben megjelent egy könyved, amely elég különlegesnek számít ma hazánkban. Miről szól a kötet? - A címe: Bú hozza, kedv hordozza. Ezekben azokat a vallomásokat tömörítettem egybe, amelyeket idős nótafák mondogattak arról, hogy miért szép a dalolás. Ezekből roppant költői nyelven, nagyon árnyaltan kirajzolódott az éneklő ember magatartása, amit akár pszichológus is használhat, költészetre fogékony ember, vagy énekes ember. Olyan nyelven, ami csupa gyönyörű hangutánzó szó, nem olyan mint az énekórán használt műnyelv, amely olaszból és németből lett fordítva, hanem örökölt magyar nyelv. Azért tartottam fontosnak ezt leírni, mert hamarosan eltűnik. A mese és a dalok leginkább a gyerekek számára fontosak. Az életben sajnos nem csak sütikkel találkozunk, hanem gyakran sárkányokkal is. Ezekkel pedig meg kell tudni küzdeni. majorm@sopron.hu |