Rovat: Mi1más
2000. november 09., csütörtök 00:00
|
Egy szál cigarettáért Bármit
Ugyanott tartunk, mint fél órával ezelőtt, itthon, tétlenül. Körülöttem gazdagságom; ajtóm előtt mountain bike-om, a szobában számítógép, könyvespolc, szól a zene, mellettem formatervezett lámpa. A túlsó sarokban borospalack. Csak egy valami nem. Cigaretta. Bankkártyám kézközelben, bankomat, éjjel-nappali elérhető távolságban. A kártya mondhatni feltöltve, mindazonáltal kettétörve és szavatosságát veszítve hever. Cigarettát akarok szívni. Cigarettát szeretnék szívni. Éjjel tizenegy óra, a város alszik. Így aztán nekikezdtem, elhatároztam, végső kétségbeesésemben nekiálltam pénzt keresni. Amiről tudok, az nem haladja meg a százforintnyi összeget. Lehetőségeink mindazonáltal korlátlanok. Számos nadrág, rövid és hosszú, zugok, üres üvegek. Trükkös rejtekek. Igyunk a medve bőrére, aztán persze tudtam egyből, hogy az a kiadós korty, amit megengedtem magamnak, csak feltüzelte füstölhetnékem. Ami sikertelenség esetén végzetes apróság lehet. Jó, a nadrágok. A zöld színű trapéz, ehhez nem sok reményt fűzök, a délután varrtam be mindkét farzsebét. Semmi meglepetés. A nyári nadrágaim, melyet megálmodójuk bőséggel ellátott zsebekkel, végtelen horizontokat sejtetnek. Sejtettek. Az újabban még Hollandiát vélem érezni, de azon túl egy guildent sem. Aztán a másik, húsz forint!, egy összegben. A csíkos trapéznadrágom, újabb három. Az ünneplős fekete: négy. Az, amit a nyár végén vettem, és amit mindenki pizsamának gúnyolt, már egy ízben meglepett egy kétszázassal egy hasonló szituációban. Azóta nem is hordtam. Szóval. A kockás, a farmer, a "szalaggyár" típusú játszós nadrágom semmivel nem kedveskedik nikotinért üvöltő sejtjeimnek. Aztán a tárcák, aztán a táskák. Újabb hat forint. Összesen egyszáztizenhat. Vagyis semmi. Úgy, mint negyed órája; magamba roskadtam ültem ugyanitt, tekintetem a semmibe révedt. Nincsen kiút, nincsen. Aztán a könyvek. Na most ez egyértelműen vicc. Sose rakok pénzt a könyveimbe. Ha van, akkor a zsebembe. Mégis, találtam már néhány ízben bennük, igaz nem sokszor. Ki rakta bele akkor? Ez jó kérdés, itt el lehet játszadozni tudathasadásos gondolatokkal. Játszik a halál. Ci-ga-ret-ta. Szóval. Joyce, Barcsay, Krúdy, Kassák, Bergman, Lao-ce, milyen szintű üresség, hallatlan, nincsen bennük semmi. Felfokozott képzeletem tömött dohányzacskókkal játszik, a sarkon szegődöm testem sarkába, az elsőn, a harmadiknál buszmegálló, telve messzire vivő reményekkel. Ma esett az eső. Rossz jel. Mindazonáltal. A megálló és környéke tisztára seperve, rendes környék, tiszta város. Hogy utálom én ezt. És most. Itthon. Bánat szegez a fotelbe, borom minden egyes kortyával felizzítja vágyamat a füstre a tüdőmben, ugyanakkor csillapítja nyomorom jótékonyan. Előttem bankkártyám száradozik, ragasztószalag tekereg rajta. Ha bevonja az automata, nagyon fog hiányozni. Nagyon nagyon. Kicsi az esélye, hogy megússza. De lehet, hogy megpróbálom. Azt hiszem, meg fogom próbálni. quickshower |