|
Jutalomjáték
|
| ORFEUSZ, az Istenek dalnoka | TÓTH SÁNDOR |
| EURYDIKÉ | AUKSZ ÉVA |
| PIPI
POPO DIDI (Orfeusz tanítványai ) |
SZABÓ JUDIT
CSONKA HAJNALKA HORVÁTH ESZTER |
| STYX JANKÓ | AGÁRDY GÁBOR Kossuth-díjas, a Nemzet Színésze |
| SZOPHOSZ
MALASZ PHELLOSZ a vének kara |
KÁLLAI FERENC
Kossuth-díjas, a Nemzet Színésze AVAR ISTVÁN Kossuth-díjas, a Nemzet Színésze MAKAY SÁNDOR Aase-díjas |
| VÉNUSZ | VARGA SZILVIA |
| DIANA | KERESZTES ILDIKÓ |
| JUNÓ | FRAJT EDIT |
| JUPITER | INCZE JÓZSEF |
| VARGA GÁBOR | PLUTO |
| CUPIDO | NÉMETH HELLA ZSÓFIA |
| MARS | OZSGYÁNI MIHÁLY |
| MERKUR | SÖVEGJÁRTÓ ÁRON |
| VULKÁN | GYÜRKI ISTVÁN |
| TANTUS,. az istenek rendőre | BREGYÁN PÉTER Jászai-díjas |
| TANTUS segédje | ZSOLNAY ANDRÁS |
| Díszlettervező: | MIRA JÁNOS |
| Jelmeztervező: | TORDAI HAJNAL |
| Karmester: | FEKETE MÁRIA,
DÁRDAI ÁRPÁD |
| Koreográfus: | FINCZA ERIKA |
| Rendezőasszisztens: | SIMON ANDREA |
| Rendező: | IGLÓDI ISTVÁN Kossuth-díjas, érdemes művész |
Igazi és többszörös jutalomjáték Offenbachnak, a német származású francia operettszerzőnek, a kölni zsidó hitközség kántora talán inkább szóviccel homológnak titulálható fia és talán a történelem első nagyoperettjének (eredeti megfogalmazásban vígopera) soproni előadása. Az ünnepi hangulatra csupán a hosszú tapasztalat felvetette átmeneti kérdés vethet tovasuhanó árnyékot. Amikor elolvassuk a parádés szereposztást, ötlik fel a kérdés. Túl szépnek tűnik első látásra a "menyasszony", kinek ne jutna eszébe a sokszoros tapasztalat a nagy sztárok okozta közös csalódás?! Nos, elsőként oszlassuk el a felhőket: a soproni bemutatás annyiszorosan jó, ahány messziről csodált vagy figyelt sztárszínész-vendég játszik benne.
Azt már csak igazán remélhetem, hogy maguknak a színészeknek is öröm egy ilyen csupa-lehetőség darabban szerepelni, a fordító által remekelt hexameteres és kecskerímes csodamondatokat a közönségnek szembemondani, s a cselekmény és a színész-rendező kínálta extra játéklehetőségekkel szabadon, olyan igazi békeidőbeli formában élni.
Az előadás háromfelé osztja az eredetileg rétestészta-hosszúságú két résszel bíró darabot, s ez nem baj. A nézőben azonban még így is felvetődik a kérdés, hogy a szélső kettőhöz mérten nagyon jellegtelen, erőltetett, néhol pedig kifejezetten kontrasztban unalmas középső részt nem lett volna-e jobb erőteljesen megvágni, ha már a modernség többi jele - nem bántón, de észrevehetően - játékstílusban, mozgásban beszivárgott a darabba. Nem, nem mond ellent a kánkánozó högykoszorúnak a "modernség" sajátos mozgáskultúrálatlansága ( a diszkók és a csápoló-showk vonaglásait kultúrának nagyon bajos lenne nevezni), az unalom azonban igen. Az egyik kérdés tehát az, hogy Offenbach ma megtartaná-e a "mennyei szaunának" a dramaturgiához nagyon is nélkülözhető részeit.
A másik kérdés sokkal hétköznapibb: a tóga - miként a ruhabemutatók legtöbb csodája - csak a tökéletes alakokon mutat, a nem márványból "szoborolt" alakok hibáit inkább előhozza. Talán a stílusjegyek megtartásával lehetett volna sokak számára jobb, pontosabban előnyösebb ruhát vételezni.
A sok felkiáltójel elé már csak egyetlen ál-kérdőjel maradt, de ez már az este legnagyobb szenzációjával függ össze. A kérdés pedig így hangzik: vajon Offenbach nem inkább három harmadik felvonást írt volna, ha Agárdy Gábort ismeri? Akik ugyanis nélküle "kiböjtölik" a többit, csak utólag jönnek rá, hogy évszázados jelentőségű, különleges minőségű alakítást látnak a harmadikban. Az egész darabra érvényes, nagyszerűen szerencsés önirónikus hangvét tobzódó, mesterien tömörített, a szélsőséges magatartás minden formájára (harsány röhögés és rázkódó vállas zokogás) inspiráló színészi vallomás, mesterségbeli bemutató tanúi a szerencsés nézők. Hogy jutalomjáték-e ez a Kossuth-díjas nemzet színészének? Talán igen, de a színházlátogatóknak mindenképpen. S így jutunk vissza a szerep "önbefejezésével", a vidáman "kikacsintó" tűzijáték kihúnytával, csendesülve a most már vérszegény utánzatnak tűnő cselekmény eredeti, a klasszikushoz mindig szemtelenül-disszonánsan dörzsölődő fonalához.
Ne spóroljunk azonban a legnagyobb élmény elmondása után -stílusosan -a többi szereplő babérkoszorúinak megfonásával.
A klasszikus szerepek vonalában nyilván a három édes kukkoló következik, akik ugyanazt a kevés mozdulattal nagyon sokat mondó játékot merik művelni (s milyen sikeresen!), ami csak a legnagyobbak kiváltsága lehet. Közülük még Makay Sándor az, aki a legtöbb külsődleges, operettszerű eszközt használja, viszont a klasszikus operett zenei hangzásához is a legtöbbet teszi hozzá. Kállai Ferenc és Avar István tapinthatóságában is elméleti kérdéseket feszegető klasszikussága nélkülözhetetlen hordozója az előadásnak.
Ugyanígy a klasszikusok közé sorolható Incze József Jupitere. Érett színészi játék. Már most nagyon sok hangzata hasonlóan szól a legnagyobbakéhoz. Az igazi folytonosság, mely majd az igazi Parnasszusra vezet, a színészek korbelileg derékhadnak mondható csoportjában, leginkább benne fedezhető fel.
Mielőtt azonban az ifjú titánok derékhada következnék, hadd dicsérjük meg a klasszikusok között Zsolnay Andrást, akinek kedves szerénysége, a szerep iránti alázata a két világháború közötti legnagyobb nevettetők szellemét idézi. A legkisebb észrevehető "áldozati jelleg nélkül" égeti el magát a nevetséges kisember gúnyájában, csinál az előadás érdekében valóban bohócot magából, miközben a megdöbbentő "fapofa" álarcában nevetteti halálra a nézőt ("Leesett a tantusz!")
Következnek tömött sorokban a fiatal trónkövetelők, az operettek klasszikus jelöltjei, akik énekelnek, mókáznak és táncolnak, karban és egyénileg, s közös bennük, hogy képtelen helyzeteket próbálnak meg rosszabb esetben szalonképessé, jobb esetben hihetővé, ideális esetben könnyfakasztóvá hamisítani egy rózsaszínné festett bárányfelhős világban.
Jóhangú karakterek és magukat ábrándosnak hamisító naívák között egyensúlyoznak a hölgyek tülljeikben, mutatják éppen ...előnyös oldalaikat, formáikat, miközben fényes függönyanyagban váltömött hímnemű tagjaik egyszerre rongálják a partner és a megcélzott nézőtéri női szíveket. Operett, operett.
Nemcsak a kötelező udvariasság szól belőlünk, amikor Auksz Éva sokoldalú tehetségre jellemző alakítását dicsérjük, melyet a szerep minden árnyalatában maximálisan kihasznál, kiváló hanganyaggal, mozgáskultúrával csaknem hihetővé tett teljes Eurydiké-pokoljárásával. Nem szabad elveket közbeiktatnunk, amikor nézzük, hiszen őt erre "hitelesítették". Mennél hihetőbb a hamis, annál jobb a szereplő, ezért mindenki nyugodtan dicsérje, aki valamit is elhitt a képtelenségből, ami a színpadon zajlik.
Partnere, Tóth Sándor kiváló bonviván, s akit még nem ért el Agathe Christie "tenor-kinyilatkoztatása", az jól teszi, ha nem mindent hisz el a fényesen szálló hangnak - "tanítványaihoz" hasonlóan.
Varga Gábor Plutója - amennyire a szerep engedi, s amennyira a valóság is ilyen, könnyen nemcsak Euridyké partnerévé válik. Az ambivalencia vonzó érdekességét kiválóan tolmácsolja, hasonlóan operettbe illően, s ebbéli autenticitásában egy pillanatnyi kétségünk nem lehet.
Az összkép alapján annak is kijár -egyéni szereplőként vagy kórustagként - a dicséret, akit eddig névvel nem említettünk, de egy jó, egy jól rendezett előadás résztvevője. A játékban, ebben a kegyetlen valóságban mindig is szerepet játszik a szimpátia vagy annak ellentéte, de nagyon nem lennénk igazságosak, ha valakire is rosszat mondanánk.
Iglódi István rendezése színészközpontú, színészbarát rendezés, melyből nem hiányzik a nagy antrék, hatásvadász szünetek és slussz-poénok "néző-gerjesztő", időzített bombája sem, és ezt a mind a szereplők, mind a nézők bőven meghálálják. Mindemellett az újítási kedvet nem megölve igyekszik a rendező mértéktartó módon egyensúlyba hozni a megőrzött klasszikus elemeket a műfaji megújulás vélt vagy valós eszközeivel. Mondjuk hát közös erénynek a nagy színészek és a rendező alkalmi találkozását, mely inspirálólag hatott egyikükre, engedékennyé tette a másikat, és megcsillogtatta a színház igazi varázsát az újra bronzszínűvé "meztelenített", koszorú-nélküli Petőfi-szobor szomszédságában.
A színpadképek együttese a színvilágok másodlagos jelentéshordozásával kombinálva elfogadható, egyszerre abszurd és realista, klasszikus és elviselhetetlenül barokkosított, talán kicsit szájbarágósan a modern felé finiselve. Igazán jó és megfelelően "geil", hosszútávon számomra a mondanivalóhoz hasonlóan követhetetlen időzítésnek tűnik a budoárban mind Tintoretto "Zsuzsanna és a vének"-jének részlete, mind Coreggio "Zeusz és Io"-ja.
Nagyon kellemes és autentikus a zenekar hangzásvilága, Dárdai Árpád vezényletével hallva jól alkalmazkodik a kritikus helyeken a színpadi történésekhez, a zenés műfaj aranyszabályait azonban nem engedi felrúgni, a fontos helyeken a tempót kézben tartva. Reméljük, hogy az elektromos erősítés nem produkál a szívek gerjedésével "szinkron" elektronikus hangzavart.
Végül nagyon prózainak tűnő befejezésként, (viszont nem kételkedve a pars in toto általános igazságában) szabadjon megjegyezni, hogy régen folyt játék a Soproni Petőfi Színházban ilyen szép, tiszta, csillogó színpadon. Nem túl tökéletes így ez? Nem nagy kihívás ez minden utána következőnek?
Foto:Pluzsik
- DI -