Rovat: Mi1más
1999. március 26., péntek 00:00
|
Néhány félkész és befejezetlen gondolat arról, hogy tulajdonképpen mi is vesz minket körbe Az ügynök haála, valamint egyéb gondolatok
Furcsa érzés egyszerre, hirtelen, bevezetés vagy rózsaszínű kartonra nyomtatott előzetes felszólítás nélkül döbbenni rá arra az egyszerű, ám annál könyebben szem elől téveszthető tényre, hogy a minket körbevevő világ egész egyszerűen egy nagy kupac szar. Nem az emberekről beszélek, azokkal nincsen baj, illetve van, de ez nem az ő hibájuk. Ők is részesei annak a kollektív vakságnak, akik nem képesek felnyitni azt a hülye szemüket. A baj az értékekkel van, amelyek jönnek, bele a szemembe, minden irányból, kitartóan, kikerülhetetlenül és végzetesen. A televízió, a rádió, az internet, a buszok oldalára ragasztott és az autópályák mentén sorakozó óriásplakátok, a kabátokon és a cipőkön megvillanó cégjelzések, és a monitor sarkára ragasztott céges matricák, az asztalon kupacban halmozódó telefonszámok és névjegykártyák, lejárt időpontú, tömeggyártásban tömegeknek készült akciódús akciófilmekre szóló jegyek, amelyek előtt megint ott vannak azok a kis tudatformáló kétpercecskék, amelyek hálóba szövik gondolataidat, behálóznak, letaglóznak. A film illeszkedik a reklámokhoz, ugyananzon jellemek, ugyanazon arcok, és én itt tulajdonképpen nem is az uniformizálódásról sírok, az nem érdekel. Az elménket kipányvázók persze nem hülyék. Úgy tesznek, mintha ők tennének szivességet nekünk, holott hát nem ez a teljes igazság, azt is mondhatnám, hogy ez így ebben a formában egyáltalán nem igaz. Szó mi szó élvezzük azt a büdös-mocskos és velejéig rothadt fogyasztói kultúrát, na ez a teljes igazság, ha valakit érdekel. Bevallani viszont elég nagy lebőgés lenne, akkor mindenki számára nyilvánvalóvá válna, hogy gondolataink, érzéseink, ránkszáradt mozdulataink, mindig ugyanolyan cigarettánk réges régen nem sajátunk, de ez még hagyján, azonban eljött az idő,mikor ez nem bánt már senkit. És ez baj lenne. Nagy baj. Onnantól kezdve ugyanis elveszítenénk megunkat, hitünket az egyéniségben, a szabad akaratban, a világ, legalábbis a civilizált világ sokszínűségben. A szabadságban? Kevés szót használtak annyiszor, és annyira indokolatlanul, félreértelmezve, elferdítve és jelentésétől megfosztva mint ezt. Szabadság. Jól hangzik. Az a nagy szerencse, hogy ez nem valóság, legalábbis nem értelmezzük annak, másrészt pedig az a nagy szerencse, hogy az említett összeesküvés túltesz a Truman Showból ismerten, sokkal jobban kimunkált mint az 1984-ben megismert rendszer, valahogy az egész Huxley Szép új világára hajazik. Egy megvalósult utópia. Viszont van kiút, és ez engem őszinte örömmel tölt el. Valójában csak ki kellene hajítani a televíziónkat, mint Lao Ce, de nem feltétlenül, elég ha önmérsékletet tanúsítunk, és egyszerűen nem kapcsoljuk be, kivéve ha igazán nyomós okunk van rá. De nem a tévén van a lényeg. Kerülni mindent, ami az említet probléma szempontjából gyanús. Az egyik barátom mostanában szokott le a dohányzásról, ő mesélte hogy az illatok és ízek egészen hihetetlen spektruma nyílt ki azóta. Szerdán este megnézni a Turult, aztán csütörtökön beugrani ugyanoda egy kis ír népzenére, majdátsietni a Petőfibe egy újabb darabra; valami hasonló letisztultság költözik ugyanígy az érzések, gondolatok, emberi kapcsolatok közé. Sok, nagyon sok koncertre, előadásra, színházba kell járni. Például kezdésnek meg kell nézni az Ügynök halálát. Az segít. |