CyberPress.Sopron

Méhány szó egy könyvről, amely olyan véges létű lényeknek szól, akik a végtelenről érdeklődnek.

Az idõ rövid története

   Az egész láncot végig leírni meglehetõsen unalmas és céltalan lenne, sõt, talán még egy kevés mellékízt is kölcsönözne bizonyos okokból kifolyólag, amit most hagyjunk inkább. A lényeg, hogy a közelmúltban a könyvek egymást adták a kezembe, ami azért nem rossz érzés. Ennek a négyzetesen építkezõ, végtelenbe ágazó sornak a gyökere Murakamu Haruki A világvége, avagy a keményre fõtt csodaország, egyik ágának pedig kizárólag általam önkényesen lezárt vége Stephen W. Hawkingtól Az idõ rövid története. A vicces, hogy az elõbbi a világvégén játszódik, az utóbbi pedig súlyozottan foglalkozik a világ keletkezésével, az õsrobbanással, és Isten lehetõségeivel az adott környezetben, valamint - szerencsére - az idõ haladási irányával. Egyébként, azt hiszem, már a címük is meglehetõsen figyelemfelkeltõ, ráadásul remekül passzolnak közibük Az eltûnt idõ nyomában (Proust), Az idõ vége felé (Updike), és Az idõ újabb cáfolata (Borges) címû könyvek is, mindegyikük határozottan ajánlott olvasmány.
   S míg ezekkel a könyvekkel voltam elfoglalva, és éltem az életemet,  addig, bár ez most lényegtelennek tûnik, szóval, amíg ezzel a mindenkortól fogva, legalábbis elég régóta létezõ dologgal bíbelõdtem, addig érzékeimet folyamatosan ostromolták annyira, de annyira lényegtelennek tûnõ dolgok, mint mondjuk teszem azt Britney Spears, hogy mikor egy pillanatra felnéztem a világegyetemet jelentõ sorok közül, nos, akkor muszáj volt mosolyognom egy nagyot. Pedig Britney Spears az 1999-es év legtöbbet hallhatott elõadója. A világegyetemrõl meg azt sem tudjuk, hogy mi a fene az, vagy mégis, hogy hogyan keletkezett, meg mikor, esetleg hogy épp most mit csinál.
   Nos, ez e könyv erre próbál meg válaszolni, már amennyiben egyáltalán lehet. Merthogy õ sem tudja, pedig sokak szerint, ha õ nem, akkor nehéz üggyel álunk szemközt. Hawkingról annyit érdemes tudni, hogy a cambridge-i egyetem professzora, vagyis ugyanazt a pozíciót tölti be, mint annak idején egy Newton nevû hapek, egyébként elméleti fizikus, és mozgató-ideg sorvadás következtében teljesen lebénult egy pár éve, majd egy szerencsétlen kimenetelû gégemetszés folytán megnémult. Azóta mindenféle kütyükkel meg beszédszinetizátorokkal kommunikál a világgal. Szóval jó arc. Ja, igen, és eredményei tekintetében általában Einsteinhez szokták hasonlítgatni. Szóval, ez az ember egyszer kitalálta, hogy mi lenne, ha nem csak a hiperspecialisták egy szûk csoportja tudna egy-egy sör mellett társalogni fekete lyukakról, térrõl, idõrõl, végtelen szingularitásokról, eseményhorizontokról meg a többirõl. És írt egy könyvet, az Einstein álmát, aztán még egyet, az Idõ rövid történetét. Nem hiszem, hogy akármelyik bestseller lesz valaha is, de annyi baj legyen, akit érdekel is egy kicsit a téma, és nem akar súlyos évtizedeket tölteni az ismerkedéssel, avagy jobban el akar mélyedni Douglas Adams olvasmányaiban, annak ideális. 
   Hatalmasokat lehet parázni, amikor már csak évmilliók vannak hátra a Nap megszületéséig, és a jelek biztatóak, hmm. És nem utolsó sorban kiváló elmélkedések találhatók a kötetben, Isten létét feszegetve, merthogy Hawking magas fokon ûzi a toleranciát, nem mondja azt, hogy Isten nem létezik, hanem csak valami olyasmit, hogy, oké, létezhet, de például a teremtést nem nagyon tudta volna más idõpontra rögzíteni. Ciki.
   No és a poénok...
"Képzeljük csak el, hogy egy vizespohár leesik az asztalról, és darabokra törik a padlón. Ha filmre vesszük a jelenetet, rögtön eldönthetjük, hogy elõre halad-e a film a vetítõben, vagy hátra. Az utóbbi esetben azt látjuk, hogy a földön szétszórt üvegcserepek együvé sereglenek, felemelkednek a földrõl, és ép pohárrá alakulva visszaugranak az asztalra. Tudjuk, hogy visszafelé vetítjük a filmet, mivel ilyen viselkedéssel nem találkozunk a hétköznapi életben. Máskülönben tönkre is mennének az edénygyárosok!" 

sol