|
Intermédia Modell Kiállítás a Műcsarnokban
Úgyhogy, kipattanás a pihepuha ágyból, ki a város szélére, aztán
stoppal fel Pestre. Simán, negyed ötre már ott is vagyunk, és mit ad
isten, na mit ad?, épp belefutottunk egy szimpóziumba. Szüret,
mondom én erre.
Persze, beülni egy ilyen beszélgetésre, anélkül hogy a kiállítást láttuk volna, kissé meredek, de szegény ember vízzel főz, nem haboztunk. Az alagsorban megrendezésre kerülő program látogatottsága alacsonynak mondható, nagyjából 25 ember, korukat tekintve...hmm, az én 22 évemmel újfent képviseltem a fiatalságot, rajtam kívül pedig főképp a harmincas, negyvenes korosztályból főképpen. Furcsa, gondoltam, a téma számomra valami sokkal fiatalosabbat jelentett, amiben egyébként, mint később kiderült nem is tévedtem, csak hát, péntek este. Talán. Szomorú vagyok ennek ellenére is, kissé. Az a helyzet, hogy a C3 időt, pénzt, egyebeket nem kímélve összehoz egy ilyen, a maga nemében előzmények nélküli, és ugyanakkor hiánypótló kiállítást...úgyis tudja mindenki, mire gondolok. Pest elvileg nyüzsög a megkattant fél- és egész- médiaművészektől, szakértőktől, és egyéb nagyon nagyon jelen időben élő arcoktól. Vajon hova lettek ezek? Elég a sírásból, tárgyra, tárgyra. Hogy mennyire új dolog Magyarországon, azt jelzi az is, hogy azt már csak- csak sejtjük, hogy létezik olyan, hogy médiaművészet, sőt némelyeknek vannak ködös elképzeléseik is a tárgyban. Azonban azt, hogy mi az az intermédia, nos, a jelenlevők is csupán különböző szemszögekből megvilágítva próbálták értelmezni egymásnak, nekünk, maguknak. Az intermédia az valami nagyon furcsa dolog, amit megfogni természetéből adódóan nem nagyon lehet művészeti fogalmakkal, ugyanis. Valami olyan furcsaság, ami keresztülhullik, a hagyományos definíciók rostái között, koncepcióiban és megalkotásában egyaránt, mondták ők. Valahol lebeg az alkalmazott és a képzőművészet között, talán. Az egyik legjellemzőbb példa a kiállítót darabok közül Radák Eszter sorozata, amely négy angol művészeti tárgyú weboldaláról készített festmény. Amit persze nevezhetünk értékesnek, avagy nem, elgondolkodtatónak, esetleg erősen blöffgyanúsnak is. Mindenesetre szerintem vicces, meg persze a megjelenítés kontrasztossága, meg az irónia, sőt, önirónia is jó sok van benne. Nos, ilyen ez az intermédia. A befogadáshoz a legjobb út talán hasonló, mint amit Freud javasolt analitikus tanoncainak, tehát valamiféle dekoncentrált, sugárszerűen szétáradó lebegő figyelem. 
A szimpóziumon aztán volt még szó borzasztóan sok mindenről, kicsit
megfestették a művészet és az általános életérzés jelenét, sőt akár
időérzékelését, viszonyát az idővel, azt, hogy a jelen emberének
valami egészen különleges, már-már perverznek nevezhető viszonya van
a
jelen idővel. Ilyenképpen szükségszerűvé válik az idő újra-
átgondolása, mint közeg, és, átlépve egy új korba, akár mint második
legfontosabb nyersanyag, az információ mellett, persze. Ilyen
összefüggésben került szó további projektekre, a Long Now nevűre
például. Long Now bácsiék azt a problémát vetik fel, hogy miféle
szimbólumrendszerrel lehetne a veszélyes hulladéklerakókat jelezni az
akkori, tízezer évvel későbbi, esetlegesen persze a mostanival nem
folytonos kultúra számára. A kettes számú probléma pedig, hogyan
lehetne azt elérni, hogy Ők, Akkor véletlenül se tekintsék ezeket a
jeleket művészetnek (valami intermédia, ha érted mire gondolok). Ez a
projekt egyébként csak annyira komoly, amennyire az 1.8 millió dollár
az, amit a ebbe a programba fektettek. (l. Deep time, how human
beings communicate after the Millenium). Ez volt Tillman József
előadása, amit egyébként a Balkon következő kiadásában részletesebben
is lehet tanulmányozni.
Rövid szünet, amikor is bebizonyosodott, amire addig is gyanakodtam, vagyis, hogy ezek az emberek maguknak beszélnek, illetve itt mindenki ismer mindenkit, csak én nem ismerek senkit. Annyi baj legyen. cigaretta, szendvics, üccsi, aztán futás vissza. A szünet után Beke László Intermédia és média Modell című előadása következett, egy rövid és kevéssé látványos bemutató után. Újfent definiálásra került az intermédia, mint a különböző diszciplínák közötti alkotás, egy másik filozófia, alkotási módszer, kommunikációs forma, valamint ezeknek életre hívására alkalmazott eljárások, egy régi módszernek-funkciónak, egy újjal való társítása, amennyiben azok között valamilyen szintű egymásra hatás alakul ki. 
A kiállítás abszolút favoritjai a már említett Radák Eszter és
Sugár János, aki az úgynevezett Monstrancia Modell című
instalációjával vívott ki hangos tetszést.
A Monstrancia Modell tulajdonképpen egy webkamerának és egy
alkalmasan elhelyezett monitornak a kapcsolata, amely eképpen
tükörként funkcionál. Aprócska eltérésekkel persze, értendő ez alatt
az, hogy ebbe a tükörbe bárki-bárki akár az óperenciás tengeren, meg
az üveghegyen is túl, aki internet eléréssel rendelkezik bármikor
valós időben belenézhet. Vagyis az arcunkba, amint épp elmélyülten
tanulmányozzuk a néhány másodperccel ezelőtti profilunkat, hála a
késleltetett visszacsatolásnak. Durva darab, szó se róla. Tökéletesen
felbontja a tükörről, avagy avval kapcsolatos összes elképzelésünket,
szétzúzza azt az intim és nagyon nagyon nárcisztikus pillanatot,
mikor belepillantunk, és tudjuk. Azt. (mellesleg)
És jelen volt még egy borzasztóan érdekes kísérleti instaláció, két robot, akik választható kezdőkérdés után elkezdtek egymással trécselni, és beszéltek, beszéltek. Volna, ha valamely kedves, óvatlan látogató nem zúzza be az irányítópanelként szolgáló palmtop érintőképernyőjét. De bezúzta, az istenátka. Nem tudom mi lesz az intermédiával ebben az országban, félek, hogy azok az elvek, melyekről szó esett, és melyek indokolnák széleskörű elterjedését, a valóságban csak súlyos torzulásokkal jelennek meg. Bár, az igazság az, hogy tulajdonképpen minden intermédia, gondoltam, a Szépművészeti oszlopaira kifeszített zászlókra pillantva, aztán cigaretta. quickshower Média Modell C3 Kedvenc médiaművészek JoDi Douglas Rushkoff Douglas Rushkoff |