CyberPress.Sopron

Már egy kicsikét zsibbadt az agyam a sebtiben elfogyasztott három sörtől, és valami fejfájásféle is bujkált valahol a látóközpontom felé, de nem volt visszaút, megegyeztünk, legyen akármi is a moziban, megnézzük. Szó mi szó, féltem tőle.
Mindazonáltal, a dolog egészen jól kezdődött, pontosan érkeztünk, fáradtan mosolyogtunk, és vásároltunk két doboz borsodit. Volt jegy. Akárhová.
És elkezdődött. Megismertük a hősöket(Dobó Viktor, Király Attila), akik főképpen a kalózrádiózásra buknak, nőjeiket, ők tulajdonképpen elég dekoratívak, de intelektuálisan meg sem közelíthetik azt, akibe mind a két kalóz teljesen bele van(Gulyás Gabi-tutez) 'sve. Egy zenekart, a Jazz+Azt, ami nagyon jól szól, és az egész film lendületét adja. Meg mindent. Hogyan csempésszünk kábítószert narkomán férjünknek? Ezek mind

jól néztek ki, de semmiféle rendszerbe nem illeszkedtek, egymáséba semmiképpen sem. Szóval, azon kívül, hogy a történet a semmiből jött, és szemlátomást oda is tartott, szórakoztató volt. Ám. Fél nappal egy észbontó ámok futáson 200 oldalnyi Matematikai-statisztika-elméleten keresztül, és annak szégyellenivalóan botrányos számadása után, mindez nem számít, valóban. Laza kis történet, kellemes. Akadnak persze részek, mikor zokogva fúrom arcom a szomszéd ölébe, de nem bánt, érti. Meg olyan, hogy kalóz barátaink nekiállnak az amerikai filmgyártás hőskorából jól ismert ki a bátrabbat játszani, bizony, fülemben Bonnie Tyler sikoltozása elviselhetetlenné fokozódik, need a hero. Lassan levetem magam a széksorok közé, ott sokkal, de sokkal jobb, sörösdobozkák, Chio Taccos, barátságosak, tényleg. Egy erőtlen kisérlet, hogy minden erőt latba vetve felhúzzam magam, elvégre moziban volnánk, vagy mi a tököm, de két támla közt megjelenik a jól ismert két kutyaütő. Gyermekkorukban, bringán tekernek, barnított háttér előtt, ködlően. Annyi, lezuhanok, akkor inkább a zacsi, eleszek itt, amíg véget ér, akkor majd

felmerülök, mintha csak a cipőmet kötöttem volna. Senki nem fogja észrevenni. Nem lehet, a lány mellettem belemarkol a hajamba, pedig elvileg a barátom, először mintha vigasztalóan simogatna, de nem, akarja hogy lássam.
Utána már jobb, erre ment ki az egész, hogy a gyengébb idegzetűek relatíve jól viseljék az utoló öt percet, tudom. Ami egyébként tényleg szórakoztató, Otthagyják a rommá zúzott kocsit felborulva, röhögve, én is így szoktam, letörlik a vért, lenyomják a MÁVot, felszedik a lúnyát. Tetszik. Én is így szoktam.