|
A legnagyobb, a legjobb, a legszigetebb Sziget2K
 Ebben a kis országban
mostanában egy rakás fesztivál közül lehet
válogatni, mostanában divatba jöttek valahogyan, annak ellenére, hogy
minden vérző szívű szociológus a huszadik-huszonegyedik század
betegségeiről értekezik, úgy mint az invidualizálódás, az
elszigetelődés, meg hasonló nagyon nagyon szomorú dolgokról. És mégis,
mostanságoskodásban minden valamire való falu megszervezi a saját
kétnapos kis mulatságát, ami nagyon örvendetes, még akkor is, ha ezek
csúcspontját általában valamely a honi könnyűzene mélyrepülését
képviselő könnyűzenekar nyújtja. Mulatni márpedig muszáj, ha pedig
mulatunk, akkor iszunk is, ha meg iszunk, akkor nem mindegy? Na
tessék. Azért vannak ennél sokkal jobbak is, nekem személy szerint a
kedvenceim a Bajai Halászléfőző Balhé meg a sziget. A bajai program
amolyan nemzeti önérzetet erősíti, a maga kissé anakronisztikus
bájával, borral, pálinkával, táncházzal, na meg halászlével
hektószámra. A sziget pedig pont arról szól, amiben épp benne élünk, a
határnélküliségről, a multikultiról, ésatöbbiről. A sziget egy képzelt
utazás bolygónk eltérő kultúráiba és szellemi szférájának különböző
színpadjaira, sőt koraira.  A fesztivál most nyolcadjára
kerül megrendezésre, több-kevesebb
viszontagsággal, a Hajógyári szigeten, nevéből fogalom lett, meg a HÉV
Filatorigáti megállójából is, az egyre inkább bezárkózóbb politikát
folytató benzinkúttal együtt, és a híddal, melyen elhagyhatod végre
tenmagad, egy hétre, augusztus másodikától, legalább akkor.
A fesztivál folyamatosan színesedik és professzionalizálódik, kinövi gyermekbetegségeit, a kezdeti büfé, mellékhelység és zuhanyozófülke hiányait, a brutális biztonsági őrök okozta kisebb nagyobb atrocitásokat. Hogy régebben mennyi volt nem tudom, az idén pontosan 447db wc-re és 138 db zuhanyzóra ürítkezhetünk/tisztálkodhatunk, 12300 négyzetméternyi programsátorra pöröghetünk, tizennégy kilométernyi kábelen bukdácsolhatunk, mi háromszázezren, akik az egy hét alatt feltehetően ott leszünk. Apróbb változások lesznek tapasztalhatók az ésszerűsítés okán, például a főutcákat szegélyező büféket megszüntetik, ezáltal nagyobb áramlási sebességet érhetünk el, ezek a sátrak a régi központi kemping egy részén lesznek elhelyezve, és a kiszolgálás minősége is emelkedni fog!  A zenei programokat tizenkettő
színpadon csodálhatja meg a kedves
közönség, de az egyéb szellemi/érzéki gyönyörökre éhes szigetlakók is
elüthetik a rendelkezésükre álló időt, a moziban, színházban, a
szabadegyetemen, bábjáték találkozón, vagy akár ehet is, egész héten
keresztül, merthogy lesz hol. Mexikói-chilei, arab, olasz, kínai,
bolgár, orosz, erdélyi-magyaros, cseh, uruguay-i és argentin konyha,
ebből lehet válogatni, lehet hogy én például az idén a szemem a szám
és a fülem helyett inkább a gyomromra fogok koncentrálni, így
képviselve a sziget megélésének egy alternatíváját. Te is más Apróbb
változások lesznek tapasztalhatók az ésszerűsítés okán, például a
főutcákat szegélyező büféket megszüntetik, ezáltal nagyobb áramlási
sebességet érhetünk el, ezek a sátrak a régi központi kemping egy
részén lesznek elhelyezve.
 Vagyis, minden, mint tavaly, csak
kicsit korábban, ám sokkal szebben
jobban, még (!) szervezettebben, vidámabban.
quickshower Fellépők:(nagyszínpad) Lou Reed, Suzanne Vega, Die Toten Hosen, Chumbawamba, Apollo 440 Világzenei nagyszínpad: Dissidenten, Klezmatics, Varttina, Salif Keita, 16 Horsepower, El Houssaine Kili (Marokkó), Natacha Atlas, Boban Markovic Orkestar (Szerbia), Cicala Mvta (Japán), Triakel (SW), Les Hurelments d'Leo (Fr), Ambos Mundos (Kuba), Mau mau (I) Dj-k: Seb Fontaine (GB), Paul Van Dyk (GB), Guy Ornandel (GB), Darren Emerson (GB), Alfredo, Layo és Bushwacka (GB), Nick Warren (GB), Budai, Tommiboy, Sterbinszky, Slam Jr., Junior, Newl (H) Lou Reed Az 1942-es születésű Lou Reed a rockzene történetének egyik legfontosabb figurája. A John Cale-lel közösen alakított, a rockgyökereket a zenei avantgarde-dal ötvöző Velvet Underground együttes élén 1965-ben nagykorúvá tette a rockot, főleg hogy szövegeiben olyan - eddig tabunak számító - témákat mert érinteni, mint a kemény drogok és a perverziók. A New York-i zenekar 1970-ig működött, majd egy éves pihenés után Reed ismét beszállt a rockbizniszbe: szólókarrierbe kezdett. A cím nélküli első nagylemez után felvett, David Bowie produceri segédletével készült Transformer című 1972-es albuma hatalmas kereskedelmi siker lett, köszönhetően a Walk On The Wild Side című akusztikus slágerdalnak, melyben a hatvanas évek New York-i undergroundjának kultikus figuráit énekelte meg, az ezt követő Berlin című 1973-as lemez pedig művészi szempontból számít karrierje csúcsteljesítményének. Az ekkoriban durva glam-rockerként koncertező énekes Rock And Roll Animal című élő albuma is a korszak meghatározó produktuma, ám a hetvenes évek második felében már jóval gyengébb lemezekkel rukkolt elő. Művészi újjászületése az 1982-es Blue Mask albumtól datálható, ahol visszatért a puritán két gitár + basszus + dob felálláshoz. Nyolcvanas évekbeli csúcsteljesítménye a New York című album volt (1989), de azóta sem tudott nagyot hibázni: a John Cale-lel duóban felvett Songs For Drella album (1990), melyet egykori mentoruk, Andy Warhol emlékére írtak, és a szintén a gyász témakörében mozgó Magic And Loss című szólólemez (1992) remekbe szabott munkák, és a Set The Twilight Reeling (1996) is az erősebb produkciói közé tartozik. Ennek a lemeznek a turnéja érintette Budapestet is, és a magyar közönség is megtapasztalhatta testközelből Reed előadói karizmáját. A veterán rockpoéta a 2000 áprilisában megjelent Extasy című album kulcsdalai mellett számos klasszikus szerzeményét előadja a Szigeten, olyanokat, mint a Sweet Jane, a Rock And Roll vagy a Vicious. Suzanne Vega Suzanne Vega azon igen kevés dalszerző-énekesnők egyike (talán az egyetlen), aki az elmúlt több mint egy évtizedben folyamatosan jelen volt, fontos dalokat írt, fontos albumokat jelentetett meg és egyáltalán: nagyjából változatlan színvonalon és változatlan intenzitással dolgozott, mitöbb: azt is állíthatjuk, hogy ő a modern dalszerző-énekesnő prototípusa. 1985-ben jelenik meg első, főleg akusztikus gitárra hangszerelt, szomorkás-ironikus dalokat tartalmazó, cím nélküli lemeze, rajta az első Suzanne Vega-sláger, a Marlene On The Wall. A két évvel később kiadott Solitude Standing aztán igazi áttörés; már többnyire teljes zenekarral előadott emlékezetes dalok (a speciel pont acapella Tom's Diner, a Luka, a Gypsy...), majd 1990-ben kisebb színvonalbeli bukkanó a mindentől függetlenül azért kedves Book Of Dreamsszel, melynek turnéján az énekesnő Budapestre is ellátogat. Az 1992-es 99.9 F° új kreatív lendülettel készül: a Book Of Dreams dalaihoz képest jobb szerzeményekhez kísérletezőbb hangzás párosul, egyébként pedig már Vega mellett dolgozik leendő férje, az énekesnő azóta készült dalainak hangzását jócskán meghatározó Mitchell Froom hangmérnök, producer. A 99.9 F° után szülési szabadság következik, majd két évvel később, a korábbi cérnavékony mivoltához képest kissé kikerekedett énekesnő 1996-ban elkészíti Nine Objects Of Desire című albumát - újabb pesti koncert -, melyet 1998-ban egy gyűjteményes, két új dalt tartalmazó album, a Tried And True - The Best Of Suzanne Vega követ, eközben az énekesnő - miként arról a tavaly készült Wanted-interjúban beszámolt - verseinek és novelláinak kötetbe rendezésén dolgozik. Die Toten Hosen Minden magára valamit adó punk kívülről énekli a Here Comes Alex című örökbecsűt, amelyet a Mechanikus narancs egyik egyik főszereplője ihletett meg. Az előadó nem más, mint Németország egyik legnépszerűbb és legpatinásabb zenekara, amelyik az idei Sziget illusztris vendége lesz, már amennyiben a patina jelzőt ildomos használni egy düsseldorfi punkzenekar esetében. A nyolcvanas évek elején alakult Toten Hosen (két düsseldorfi punkcsapat, a ZK és a KFC egyesüléséből) a dallamos, de energikus punkzene germán meghonosítójának számít, amely az évek során a kis klubokból az arénákig küzdötte fel magát. Az a fajta punkzene ez, amelynek népszerűsége az utóbbi években korántsem csökkent a Németország-Kalifornia tengelyen, így lehet ismert és kedvelt a Toten Hosen egy Los Angeles-i deszkás, valamint a Bad Religion vagy Goldfinger egy hannoveri tarajos számára. Számos album elkészítése után Campino (Andreas Frege) énekes, Breiti (Andreas Breitkopf) gitáros, Kuddel (Andreas Von Holst) gitáros, Andi (Andreas Meurer) bassuzsgitáros és Wölli (Wolfgang Rohde) dobos 1992-től angol nyelven is megjelentet lemezeket, illetve a német nyelvterületen túl a világ angolszászabbik részein is rendszeresen felszántják a színpadot kimeríthetetlen energiájukkal. Chumbawamba A Leedsben működő, de részben bradfordi származású Chumbawambát afféle népi hősök gyülekezetének tartják a britek. Chumbáék, akik 1983 óta koncerteznek, 1997-re teljes mértékben magukévá tették "a cél szentesíti az eszközt" elvét, és így ma már kétségtelenül ők a világ leghatásosabb anarchopunk társulata: súlyos ideologizáltságukat popköntösbe rejtik és egy mammutcéggel terjesztik magukat, így üzenetüket a slágerlista tetejéről plántálják be a lehető legszélesebb közönség tudatába, mint a Tubthumper kétélű lemezcímében szereplő hordószónok, ha sikerül a hordója elé csalnia egy élőben közvetítő SkyNews-stábot. A világméretű áttörést meghozó, többmillió példányban fogyó Tubthumper című 1997-es lemez rockdalait aktuális dance-elemek járták át, miközben a slágerszövegekben továbbra is zajlott a felforgatás: a világmegváltó elhatározások alkoholban oldódnak fel, a nép folyton elfelejti, hogy a munkáspárt se jobb, mint konzervatívok, a háziurak mocskok, a szakszervezet korrupt, a másság üldöztetik, nyilvánuljon meg bármilyen formában is, a hagyományos női szerepek szűkek, a kisvárosok korlátoltak, az angol osztálytársadalom udvariasan mosolyog, de rohadt rasszista. A négy fő énekes szereposztása plusz ízeket hoz, a zenészek perfektek, a samplertől sem félnek, a trombita pedig kifejezette gyönyörű kiegészítő náluk. A 2000 áprilisában megjelent WYSIWYG (az "azt kapod, amit látsz" angol verziójának rövidítése) kissé visszavesz az elektronikai kísér(l)etből, hiszen érezhetően a zeneileg maradibb amerikai (és ezáltal a világ)piacra van célozva, de ideológiájában nem kevésbé radikális, dalaiban pedig talán még slágeresebb is, mint világsikerű elődje volt. Apollo 440 Ha - tegyük fel - az amerikai Apollo programot nem állítják le annak idején, és 1999-re eljut a 440. számú űrhajó fellövéséig, nem elképzelhetetlen, hogy a nevet bitorló brit zenekart küldték volna a Holdra, azzal a küldetéssel, hogy egy kis zsongást vigyen égi kísérőnk sivár életébe. Mivel a dolgok nem így alakultak, az 1989-ben az angliai Liverpoolban alakult Apollo 440 legénységének maradt továbbra is a földlakók bezsongatása és megtáncoltatása. Nem nagy kunszt ez nekik, hiszen tízéves gyakorlatuk van benne. Ezalatt megjelentettek három albumot - a '94-es, teknósan rokkoló Millennium Fever-t, amelynek címe csak tavaly vált aktuálissá, a '97-es, nagyívű, eklektikus Electro Glide In Blue-t, és legutóbb a tökéletes rock-dance hibrid Getting' High On Your Own Supply-t, -, írtak több világslágert - mint az annak idején NBA-himnuszként új életre kapó Astral America, a Blue Oyster Cult-örökzöld Don't Fear The Reaper techno feldolgozása, a Gene Krupa dobpergéseivel megbolondított Krupa, a Van Halen gitárriffet jungle-ba kergető Ain't Talkin' Bout Dub, vagy az új lemezről a Stop The Rock -, készítettek kismillió remixet - A Deep Foresttől Lenny Kravitzen át a U2-ig -, Playstation soundtracket (Rapid Racer), filmbetétdalt (Lost In Space), tisztelegtek a Depeche Mode előtt (I Feel You - a DM For The Masses lemezen), szert tettek a billentyűs mágus Keith Emerson egyik ősöreg Moog szintetizátorára (!), közben pedig folyamatosan turnéztak, és ennek eredményeképpen az eredeti mag - Howard és Trevor Gray és Noko - bármilyen környezetben ütőképes, egy rugóra járó, nyolctagú zenekarrá (további tagok: Mary Mary ének; Harry K dj.; Kenny Cougar basszusgitár; Cliff Hewitt és Kodish dobok) bővült. Egyszóval: pörögtek, mint télen a gázóra. A Szigeten egyszer már kikötöttek, '98-ban, most újjult erővel újráznak - de vigyázat: ezek a fiúk ráznak! Világzenei Nagyszínpad Dissidenten A Disszidensek gyökerei a hatvanas évekig nyúlnak vissza: akkoriban pszichedelikus rockot játszottak Embryo néven, és hippiként éltek -- együtt laktak, könnyű drogokat fogyasztottak, Keletre vágyódtak. A hetvenes évek második felében a Goethe Intézet megbízásából járhatták Spanyolországot, Portugáliát, Marokkót, Algériát és Tunéziát, majd Afganisztánba, Pakisztánba és Indiába is eljutottak. Ekkor készült Embryo`s Rise című útilemezük. 1980-ban Friedo Josch (fúvós hangszerek, szintetizátor) és Uve Müllrich (basszusgitár, szintetizátor) kivált az Embryóból és visszatért Indiába: ekkortól számítható a Dissidenten megalakulása. "Az embernek az az otthona, ahol a feje jár" -- jelezte a zenekari mottó, míg első albuma, a Germanistan egy olyan új kontinensről kapta a nevét, melynek zenéje "olyan ősi, mint a szanszkrit nyelv, és mint a világtévé műholdja, olyan új". Ez a lemez a Karnátaka Ütős Iskola és az énekes Ramamani közreműködésével készült -- a Dissidenten egyik erőssége mindig abban rejlett, hogy bárhová érkezett, az ottani zenészek között megtalálta azonos fajsúlyú társait. Így 1983-ban, a marokkói Tangerben Paul Bowles írót, aki összehozta őket a Lem Chaheb együttessel. A velük készített Sahara Elektrik album meghódította a nemzetközi sikerlistákat, mediterrán egyveleget efféle "diszkóváltozatban" nem hallhattunk azelőtt. (Ugyancsak ebben az évben állandósult az alapmag, a dobos Marlon Klein beszállásával.) Emiatt nevezte a Dissidentent a Rolling Stone és a New York Times a world music, illetve az etno-beat keresztapjának. Az arab (Life At The Pyramyds, Out Of This World) és az indiai (The Jungle Book) kapcsolat a későbbiekben is meghatározója maradt a Dissidenten hangvételének, noha az Egyesült Államokat és Kanadát is bejárták. "Inkább tolmácsok vagyunk, mint szerzők" -- vallotta Müllrich a The Jungle Bookról (melyet nyolcszáz jelöltből választottak 1993 második legjobbjának a világzenei rádiósok). Magyarországra húszéves jubileumi turnéjuk keretében, a The Jungle Book és az Instinctive Traveler albumokra alapozva érkeznek kurrens vendégeik társaságában. Diszkográfia: Germanistan; Sahara Elektrik; Life At The Pyramyds; Out Of This World; Live In New York; The Jungle Book; Instinctive Traveler; Live In Europe The Klezmatics 1986-ban, amikor New Yorkban megalakult a Klezmatics, mintegy hét-nyolc éve zajlott már a klezmer-revival. (Klezmernek a kelet-európai jiddis közösségek instrumentális, menyegzői zenéjét és előadóit nevezték. A zsidópogromok, majd a fasizmus száműzte Európából ezt a kultúrát; amikor a népzenei mozgalom érdeklődni kezdett iránta, alig-alig élt már európai születésű klezmer az Újvilágban.) Így jelentősége -- elsősorban -- nem az életre keltésében rejlik, hanem abban, ahogyan átvezette a XXI. századba e hagyományt. Belepumpálta mindazt, ami fontos volt számára hasonlóképp: Miles Davist és a Led Zeppelint, a balkáni és az arab népek zenéjét. Így lett a Klezmaticsé az első jiddis rap, az első jiddis marihuanás szöveg, az első klezmerszvit, megőrizve mindeközben a klezmer esszenciáját: a mélységes fájdalom és a határtalan öröm eksztázisát. Ez a muzsika nem kevesebbet köszönhet a Klezmaticsnak, mint hogy a lakodalmak kereteiből kitörve tömegeket vonzó koncertzenévé vált. Ezt tanúsította a Szigeten tavaly, és bizonyára ezt fogja ebben az évben is. Diszkográfia: Shvaygn=Toyt; Rhythm + Jews; Jews With Horns; Possessed; The Well (Chava Albersteinnel) Värttinä 1983-ban a kareliai Raakkyla faluban, Délkelet-Finnországban alakult a zenekar. Első korszakában hagyományőrző ifjúsági csoportként működött, több mint húszas létszámmal, a környező népdalokat főleg kantelével és más népi hangszerrel kísérve. 1990-től számítható a fordulat: az együttes meghatározó tagjai Helsinkiben folytatták tanulmányaikat, új társakra és új célokra találtak. Egy olyan társaság állt össze, amely mélyebbre hatolt a finnugor tradícióban, ugyanakkor saját dalokat is szerzett, előadásmódjában pedig popos-rockos frissességre, elementaritásra törekedett. Négy "tűzrőlpattant, felvágott nyelvű menyecske" került a frontvonalba, mögöttük buzuki, hegedű, bőgő, harmonika, gitár, dob kísérettel. "Mintha az ABBA és a Fairport Convention és a Le Mysere des Voix Bulgares találkozott vona" -- jellemezte egy kritika. A `90-es évek első felében a Värttinä az Egyesült Államoktól Japánig a world music -- az etnopop -- egyik legkeresettebb és legünnepeltebb zenekara lett, lemezei közül az Oi Dai platinabevonatot kapott, a Selenikót a SPIN magazin, az Aitarát a CD Review választotta az év legjobbjának. Hazánkat 1997-ben -- a Kokko album megjelenésekor -- A Zene Ünnepe napján vette le a lábáról, és ugyanerre kell számítanunk ezúttal is, a nyáron megjelenő Ilmatar album bemutatásakor. Diszkográfia: Värttinä; Musta Lindu; Oi Dai; Seleniko; Aitara; Kokko; Vihma Salif Keita Salif Keita a Mali Birodalmat 1240-ben megalapító Szundjata Keita leszármazottja. Nemesi családban született, de albinóként, s ezzel félelmet keltett: a törzsi hiedelem szerint ez a szín valamilyen természeti csapás előjele. Édesapja tanárnak szánta, ám Salif inkább az énekes griot-k (a "hivatásos", született történetmondókat és énekeseket nevezik így a nyugat-afrikai kasztrendszerben) életútját választotta, s emiatt száműzte a családja. Bamakóban próbált szerencsét; előbb vásárokon tengődve, koldulásból élt, majd a legendás restizenekarban kapott helyet. Három évet töltött velük, majd `73-ban, mikor is egy utazása során Mory Kante foglalta el a helyét, a rivális Les Ambassadourshoz állt át. Mandjou címmel velük készítette Elefántcsontparton a neotradicionális afropop egyik legemlékezetesebb albumát. Az efféle modern afrikai zenének -- melyből egyaránt kitűnnek a manding gyökerek és a nyugati irányzatok hajtásai -- Párizs volt a fő terepe; a nyolcvanas évek elején Keita is oda költözött, és azóta is ott él. 1987-ben ott vette fel a Soro albumot, mely -- egy időben Mory Kante Akwaba Beachével -- világszerte bevette a diszkót. Népszerűsége azóta azóta nem marad el Youssou N`Dourétól vagy Mory Kantéétől; 1991-es Amen című lemezét Joe Zawinul, Wayne Shorter, Carlos Santana és Bill Summers, míg a legújabbat, az apukája halálától ihletett tavalyi Papát Vernon Reid "nyomatékosította". Diszkográfia: Mandjou; Soro, Kö-Yan; Les Ambassadeurs Internationales featuring Salif Keita; Amen; Folon -- The Past, The Mansa Of Mali... A Retrospektive; Sosie, Papa 16 Horsepower A denveri 16 Horsepowert alapító David Eugene Edwards (bandoneon/bendzsó/gitár/ének) Coloradóban nőtt fel, lovakat tartottak a szülei. Később meghallott egy népdalt, egy férfi siratta halott feleségét, miközben tizenhat ló húzta a koporsót. Innen a név. A country-körüli dalok mellett még Nick Cave és a Gun Club, a Biblia és Dosztojevszkij hatása említhető; meglehetősen sötét és otthontalan az a country-rock, amelyben a 16 Horsepower legendás és egyedülálló. 1993-ig David a Denver Gentlemen zenekarban próbálkozott, tett velük egy hasztalan kört Los Angelesben, aztán búcsút vettek egymástól. Ezt követte a Lóerő, és nem is indult rosszul, egyből az istállójába csalta az A&M Records. Két év alatt két album, felettük kultikus fény -- most pedig, a harmadik turnéjakor, többé-kevésbé egy álom megvalósulásáról is beszélhetünk. A Muzsikás együttes iránt rajongó David három éve nyilatkozott így a Wanted magazinban: "Szeretnék Magyarországra jönni, ott élni egy ideig, Bejárni Magyarországot, Romániát, ezeket a részeket." Diszkográfia: Sackcloth `n` Ashes; Low Estate; Secret South El Houssaine Kili A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a marokkói El Houssaine Kilire (gimbri/ének) éppúgy hatott az amerikai tánczene, mint a gnawa: az Észak-Afrikába rabszolgaként hurcolt feketék leszármazottainak hagyománya. Ekkoriban a Southern Band zenekarral járta a marokkói szállodákat, és azon volt, hogy feldolgozásaikon is érződjék e kettős befolyás. Mindössze a kották megfejtése okozott kis gondot, minek okán beiratkozott az agadiri konzervatóriumba. Ez volt az az időszak, amikor Marokkót felfedezte Amerika; így Kilinek számos jelentős dzsesszzenésszel, például Randy Winstonnal adódott alkalma játszani. Kili Tam Tam nevű zenekara és a német Embryo 1980-ban együtt turnézott Marokkóban, ennek következtében kapott négy év múlva meghívást az Embryóból alakuló Dissidentenbe. Három albumot (Life At The Pyramyds; Out Of This World; Live In New York) töltöttek együtt, aztán Kili 1988-ban a szóló pályát választotta. Marokkó és Németország között ingázva hol Don Cherryvel, hol az újjáalakult Embryóval dolgozott, de első önálló albumára várni kellett 1999-ig. A Safrannal akkor az elmúlt év legsikeresebb gnawa-pop albumát alkotta meg -- és könnyen lehet, hogy az idei Sziget egyik legemlékezetesebb koncertjét adja. Diszkográfia: Safran Natacha Atlas A zsidó-arab származású Natacha Atlas Brüsszel marokkói negyedében született, majd miután elváltak a szülei, édesanyjával Northamptonba költözött. Színészmesterséget tanult és a helyi rockzenekarokban énekelt, aztán egy időre visszatért Belgiumba, ahol az arab és török lokálokban lépett fel, és a salsa-körökben is megmerítkezett. Salsát énekelt első sikeres kislemezén (Timbal) is a northamptoni !Loca! zenekarral, ezt követte első komolyabb felkérése Jah Wobble-tól, akivel közösen hozták össze a Rising Above Bedlam című albumot. Ezután elhagyta Wobble Invaders Of The Heart nevű zenekarát, ugyan a következő két albumán (Take Me To The God; Heaven and Earth) is énekelt. Végül az egykor Bauhaus-tag Kevin Havkins kényszerítette egy stúdióba, hogy végre valami olyasmit is felvegyen, amit igazán a magáénak érezhet. Így került egy száma a Nation kiadó válogatására, és így találkozott a kiadó irodájában a Transglobal Underground tagjaival, akik rávették: közreműködjön debütáló Dream Of 100 Nations albumukon. Natacha azóta tagja a zenekarnak, szerepelt a további anyagokon (International Times; Psychic Karaoke; Rejoice Rejoice) is; mi több, a Transglobal Undergroundtól kapott ösztönzést szólólemezei elkészítéséhez. Mindeközben Natacha egyre mélyebbre merült a klasszikus arab zenékbe. Második albumát az arab dalok aranykorának utolsó nagy énekeséről, Abdel Halim Hafezről nevezte el, és a hangszerelésből éppúgy kivette a részét Egyiptomban élő nagybácsija, a híres lantos Essam Rashad, mint a Transglobal Underground tagsága. A tavalyi Gedida albumon éppígy osztoztak London és Kairó stúdiói, és igazán nehéz elhinni, hogy ez a két város nem határos egymással. Diszkográfia: Diaspora, Halim; Gedida Boban Marković Orkestar Szerbiában már a kilencvenes évek elejétől Boban Markovićé a legnépszerűbb rezesbanda, éveken át ők vitték haza az első díjat a gucai trombitásfesztiválról. Ennek a zenének sok-sok évtizedre -- alkalmasint a janicsárzenekarokig -- nyúlik vissza a hagyománya, és nem nagyon találni szerb vagy macedón falut valamirevaló rézfánfütyülők nélkül. Miként nem nagyon találni valamirevaló világzenei fesztivált a legnépszerűbb rezesek: a macedón Kočani Orkestar, a romániai Fanfare Ciocarlia vagy a német Schäl Sick Brass Band nélkül. Markovićék annak köszönhetik nemzetközi ismertségüket, hogy miután meghallotta őket Goran Bregovič, velük vette fel az Underground zenéjét. A Kusturica-filmek: a Cigányok ideje, az Underground és a Macska-jaj nálunk is befuttatta a Balkán rezeszenéjét; Markovićék ezzel a hullámmal borították el Magyarországot a múlt év őszén.. A Balkán romahimnuszainak elsöprő előadásmódjával azóta kultuszzenekarrá váltak, és ezt csak aláhúzta Lajkó Félixszel való együttműködésük. (Nem teljes) diszkográfia: Zlatna Truba, Srce Cigansko featuring Lajkó Félix Cicala Mvta Jellemzője a japán muzsikusoknak, hogy a külső (zenei) hatásokkal nem kevésbé könnyen azonosulnak, mint saját hagyományukkal. A klarinétos Wataru Ohkuma kiváló példa erre: a Cicala Mvta előtt történetesen jiddis zenét játszott a Betsuni Nanmo Klezmer zenekarban. Az 1994. óta működő Cicala Mvta egyrészt az eklektikusságával tűnik ki: a kilencszázas évek első felében virágzó japán utcazene és a kabuki éppoly fontos számára, mint egy nepáli vagy török menyegző; másrészt azokat a New York-i avantgárd zenekarokat idézi, amelyekben a dzsessz, a rock- és az etnozene elválaszthatatlan egymástól. Diszkográfia: Ching Dong Triakel A Hoven Droven zenekar két tagja, Kjell-Erik Eriksson (hegedű) és Janne Strömstedt (harmonium) aligha gondolta, hogy 1994 szilveszterére összeállított alkalmi programja annyira kedvező fogadtatásra talál. Ám közönségük újabb fellépéseket követelt, így aztán kénytelenek voltak komolyabban venni magukat: rávették Emma Harderlint, a Garmarna együttes énekesnőjét, hogy csatlakozzon hozzájuk. Így született meg a Triakel együttes, melynek egy édeskés, fekete likör a névadója: amilyen sötét népdalokat játszanak, éppoly édes Emma hangja. A kilencvenes évek végén nem készült Svédországban még egy lemez, amit annyit emlegettek, mint a Triakel címűt. Ugyanabban az évben a nemzetközi Világzenei Vásárra is meghívást kaptak -- azóta nincs megállás, egy magára valamit is adó fesztivál nehezen képzelhető el nélkülük. Diszkográfia: Triakel Les Hurlements d`Leo Egy fél éve még azt mondhattuk: erről a hároméves zenekarról a kutya sem tud, alighanem története sincsen, de most, hogy januárban lekaszálta a MIDEM-et, máshogy kell kezdenünk. Talán azzal, hogy a tíz évvel ezelőtti Les Negresses Vertes óta nem volt a franciáknak ekkora folkos-punkos-sanzonos ígéretük. Húsz körül, ha járnak -- nyolcan: harmonika, hegedű, bőgő, dob, gitárok és fúvós hangszerek. Amióta megjelent bemutatkozó lemezük, ritkán látni őket Bordeaux-ban. A koncertbeharangozók a Mano Negra és a Les Negresses Vertes rokonságára hivatkoznak, és nem is alaptalanul: a közös íz azonban nem a multikulturális koktélban, hanem a sodrásban, a szív kicsapongásaiban keresendő. Diszkográfia: Le Cafe Des Jours Heureux Ambos Mundos A kubai láz tetőzésekor, 1995-ben alakult Havannában. Azóta feltartóztathatatlanul hódít: Kuba- és Európa-szerte több mint háromszázötven koncertet adott, és a különféle afrokubán stílusokból (son, yoruba, rumba, bolero estébé) négy lemezt jelentetett meg. Tavalyelőtt a Montreux-i Jazz Fesztiválon a legendás Los Van Van és a Cubanismo mellett képviselte hazáját. Diszkográfia: Yoruba music, legends and poetry; La Lengua; Clasicones del Son; Boleros Mau Mau A világzene magyarországi népszerűsítésében jelentős súlya van a Mau Maunak: fellépéseivel komoly táborra tett szert a műfaj éppúgy, mint e torinói zenekar. Megalakulásakor, 1990-ben utcazenekarként járta Olaszországot a hármas alapmag: Luca Morino (ének, gitár), Fabio Barovero (harmonika) és a kameruni dobos, Nsongan. Nevük csavargót jelent, és ehhez méltó plebejus íz jellemezte sodró, mediterrán zenéjüket és szövegeiket is -- mire első, négyszámos minialbumuk kijött, a foglalt házak külön bejáratú csillagai lettek. Az alaptrió hamarosan héttagúvá bővült, az EMI kiadta első nagylemezüket; ezt követte Európa megszállása -- ám a foglalt házakból nem "tágítottak" ezután sem. 1996-ig még két albumot készítettek, majd átalakult a felállás, az addigiból csak az eredeti hármas maradt. Új utakon keresték a feltöltődést is: az 1998-as Eldoradót brazil gyűjtőút inspirálta. És mire a Szigetre érnek, az ötödik album is kijön, mely az előrejelzések szerint az elektronikus tánczenékkel kokettál. Diszkográfia: Sauta Rabel; Bass Paradis; Viva Mamanera; Carnevalera (válogatás); Eldorado Hazai előadók Fontosnak tartottuk, hogy mindaz a sok szín, amely a hazánkban élő nemzetiségek révén gazdagítja a folk- és világzenei mezőnyt, a Szigeten is megjelenhessen. A táncházi és/vagy koncertprogram egyrészt ezt a gazdagságot tükrözi: a Rományi Rota, a Balogh Kálmán + Romano Kokalo, a Kalyi Jag, Mitsou és a Besh o droM cigány, a Tatros moldvai, a Maskarades görög, az Odessa Klezmer Band zsidó, a Vujicsics délszláv, a Szászcsávási zenekar román, a MÉZ ír népzenét ad elő. Ugyancsak emeli színpadunk fényét, hogy fellép a legtöbb magyarországi világsztár: Vujicsics, Balogh Kálmán és Kalyi Jag mellett a Muzsikás együttes és Sebestyén M |