|
A tele és az üres kosár
A tele és az üres kosár
Lk 18.10-14 „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. - A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! - Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”
Egy pillanatig se áltassuk magunkat! Emberi oldalról - bármennyire világos is a beszéd - nincs meg a készség a krisztusi mondatból következő dolgok végrehajtására. Egyaránt hiányzik mind az adó mind a fogadó oldal készsége. Már legalábbis az, ami a dolgok nyilvános, a médiába is (nemcsak a templom nyilvánossága elé) kitett oldalát illeti.
Egyébként természetes dolog, hogy akik rátermettségüket a legnyilvánosabban bizonyítják, azok kapják meg az állásokat, azokat repíti felfelé a nyilvánosság, a népszerűség (bár médiamodulok már ennek az ellenkezőjét is állítják, hogy sokszor a hasonlóan népszerű, de olcsó, talmi portéka a kelendőbb). Ha a valóság nem elég szembetűnő, akkor a valóság-show-k jelenleg passzáló és méginkább a jövőben várható formái azt is bizonyítják, hogy mindenkiben megvan a csírája a farizeusi magatartásnak (csak óvatosan és körültekintéssel, mutatis mutandis, minden ferde hajlamnak is), amit éppen csak szabadjára kell engedni, el kell hitetni, hogy abban nincsen semmi rossz, és máris embrionális állapotában fojtottuk el azt a lehetőséget, hogy valaki korrigálhassa a tulajdonképpen magányos, egyedül maradt farizeus tévedését.
Akkor, ugyanis, amikor a választás a két magatartásforma között megtörténik, valóban úgy áll a dolog, mint aki egyedül is boldogul, mint akinek nincs szüksége másra, aki elég maga magának hozzá.
A valósághoz, mint forráshoz,a szimbólumok világához fordulok, hogy példát tudjak mondani arra, ami Istent arra "kényszeríti", hogy megnyilvánuljon, hogy ne feledkezzen meg szolgájáról.
Egy nyár-végen, valahogyan így, aratás-betakarítás után közvetlenül lehetett, amikor kiránduló útunk egy osztrák zárda temploma mellett vezetett el. A templomban tisztaság, rend, az oltár előtt pedig a a földön és a padsorokban termények, de nem akármifélék! Óriás tökök, szekérrúdnyi sárgarépák, hatalmas zöldségek. Nemcsak a vegetáriusok nyála csoroghatott el láttukon. Alig lehetett a templomban az oltár közelében mozogni tőlük. Azon a kis helyen pedig, ahol még egyáltalán egy talpalatnyi föld szabadon megmaradt, ott szinte kontrasztként egy üres kosár hevert.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy a látogató összerakja azt a mennyei "páternosztert", amely a tárgyak üzenetét szállította fel és mintegy válaszként a szem számára láthatatlan kegyelemmel töltötte meg a kosarat.
Nagyon rövid, s visszanézve még rövidebb idő kell ahhoz, hogy "tele kosarunk" hamar kiürüljön, hogy lekerüljünk bármely média, közhangulat, egyáltalán mások "címlapjáról". Csak az üres kosárral Isten elé érkezőknek fér bele a fonatok közé zsúfolva Isten mindennapi adománya, míg a tele kosárral érkezők önmaga-gyűjtötte érdemhalma tetejéről "lecsorog". Annak, aki önmagával telve kezdeményez párbeszédet, ideiglenesen sok (gazdasági, politikai, szellemi) csápoló lesz a környezetében, Istennél viszont, Aki "valamivel" hosszabb távon gondolkodik és cselekszik, ez valószínű, hogy nem ugyanolyan "nyerő".
- DI -
|