Rovat: Mi1más
1999. január 03., vasárnap 00:00
|
Nyakunkon a világvége 1999
1999
Még van egy jó évünk arra, hogy azt tegyünk, amit akarunk. Nőzzünk, mulassunk, jól érezzük magunkat, különböző kemikáliákat és természetes tudatmódosító szereket juttassunk a szervezetünkbe. Romboljuk, de azért mégiscsak érezzük hogy a mienk, és azt tegyünk vele ami csak jólesik. Aztán meg, hát igen, utána nyakunkon a világvége. Ha lesz februárban hó, még sielhetünk egy nagyot, de már nem nagyon érdemes megtanulni a síelés után snowboardozni, például, mert azt már úgyse lesz időnk kibontakoztatni, sokkal jobb, ha a már megszerzett sítudásunkat élvezzük. A kevésbé bátrak még lerakosgathatják az aktuális vizsgáikat, és bízhatnak abban hogy '99 végén talán még lesz egy kicsi hó. De nem fog nekik bejönni, mi, a bátrak meg majd röhögünk rajtuk, mert akkor már érezni lehet majd a vég kezdetét, és semmi sem lesz olyan amilyennek kellene lennie. Panaszkodásra okunk semmi. Nem sok nemzedék mondhatja el magáról, hogy megért egy ezredfordulót, egy századfodulót. Egy napfogyatkozást, egy üstökösrajzást, meg még egy rakás mindent. A csillagok kitettek magukért. A tudósok is, és a szórakoztatóipar is. Aztán a tavasz, remélem ezúttal nem sikkad el úgy, ahogyan az elmúlt években volt szokása neki. Egy jó hosszú, langyos, meleg-szellős kitartó tavasz az még kellene, egy új ismeretséggel, esetleg. Egy igazi romantikus kapcsolat, hosszú barna hajjal, sok mosolygással, és butáskodással, semmi agyonbonyolítás. Csak jól érezni magad, nem foglalkozni semmivel. Még a 2000-el sem. Pedig hát az elég nyomasztó... Mert hát 2000-ben les ránk a vég, de nem ám valami belemagyarázott informatikai halál, számítógépek, meg világgazdaságösszeomlás, tévedésből indított tömegpusztító fegyverek, harapózó szexuális betegségek. Nem. Rendes végítélet. Ahogy még pár napja állhattál a Pa-dö-dö koncerten, úgy már sose, legfeljebb repedező betonkockákon szökellve, feltörő kénköves párákkal bajlódva, lassan melegedő sörödet szopogatva. Még láthatod azokat a hájas tyukokat, ahogyan próbálják magukat felhúzni magukat az egyik járdasziget vörösen izzó sarkán, dehát ennek már annyira nem lesz jelentősége, hogy meg sem gondolod. A nyárra még kell egy-két nagy pörgés, valami alacsony munkaigényő, ám jól fizető meló, strandon, hogy finanszírozd dekoratív ám költséges nődet, vagy valami hasonló. A nyaraknak, lássuk be nincs nagy jelentősége. Csak elszaladnak, aztán szeptemberben csak nézel, amikor megkérdezik hogy mégis mivel ütötted el azt a két és fél hónapot. Azért még jó lesz kistoppolni teszem azt Prágába, vagy ne is oda, inkább Amszterdamba. Azzal nem lehet veszíteni semmit. Még be lehet ugrani egy kisebb meg egy nagyobb fesztiválra. Néhány napra akár a szigetre is. Ez jól hangzik. Még éjfél előtt mindenképpen érdemes lesz beugrani a Banhofba, ott most is elég jó zenéket toltak. Megismerkedni egy kedves lánnyal, aztán éjfél előtt pár perccel az órára pillantani, szomorúan elmosolyodni, megbökni a karját, hogy mindjárt jövök, közben meg persze hogy nem. Éjfél előtt még biztos nem lesznek annyira elrévedve a Kedves Látogatók annyira, hogy a bárpult végénél a lábszáradnak támaszkodva szopogassák egymást, vagy hogy a lány feltekintsen rád piros cipzárnyomattal az arcán. Talán ez az ami nem is fog hiányozni tulajdonképpen. |