|
A Soproni Broadway Review jelenti
Neil Simon:The Dinner Party(NEW YORK - 2000, 10.20. - SOPRON - 2004.11.27.)A Soproni Broadway Review jelenti A különteremősbemutató magyar nyelven Neil Simon művét fordította Debreczeni Júlia komédia két részben A Soproni Petőfi Színház és a Madách Színház közös bemutatója.
 A Soproni Petőfi Színház Simon Neil darabjának kiválasztásával és magyar nyelvű bemutatásával a New York Broadwayhez képest jó négy éves késést pótol. Most, hogy láttuk, nem kell nagy tehetség a jósláshoz: egy újabb magyarországi sikerszéria "alanya" mutatkozott be Sopronban, a Madách és a Petőfi Színház közös vállalkozásában.
 A nagy premier-ek után a bulvársajtó első, konvencionális kérdése természetesen az, hogy mennyire önéletrajzi ihletettségű a darab, hiszen a szerző már a harmadik asszony oldalán "próbálja" a házasság intézményét, így amikor az egy óra negyven perces (figyelem sznobériában szenvedők! óra indul: szünettel együtt mért idő Sopronban 2 óra 10 perc!) vígjáték párbeszédes szövegeit írta, sok saját élményre is támaszkod(hat)ott. A válasz - akár a kérdés - kommersz: igen is, nem is. Ki-ki fejtse meg vérmérsékletének, lapterjedelmének és különböző indexeinek megfelelően! A szituáció már korábbi klasszikusokból ismert (maga a darab is idézi pl. Tíz kicsi néger-t). A közös múlttal rendelkező emberek kényszer-összezárva, s a szerzőnek-ismeretlennek maximálisan kiszolgáltatottak a pillanatnyi helyzet sajátosságából válnak gyilkosság vagy vígjáték szereplőivé. Itt, mivel az elvált emberpárokat nominálisan egy válóperes ügyvéd csődíti össze, a darab első 3/5-ében a találkozások, érvek sorakoznak, hogy a maradék 2/5 időben válasz szülessék a mindig aktuális kérdésre: lehetséges-e, érdemes-e az újrakezdés? A mű láttán ma nem is az a kérdés, hogy időszerű-e a darab, csupán az, hogy a hagyományos értelemben vett kapcsolatnak arra a fokára eljut-e ma egy átlagos házasság, amikor ezeket a kérdéseket fel lehet tenni, amikor ezeket a válaszokat ki lehet csikarni?  "A különterem" mesterien felépített, jól megírt és jól fordított-dramaturgizált-rendezett előadás. Régen nem éreztem azt, mint most az első rész végén: az idő egyszerűen elröppent, s a szakmaiságon túl, a szigorúan emberi léptékben hullámzó vígjáték annyira aktuálisan, annyira ott épül fel, hogy a játék valósága helyett a valóság játékát éljük át a nézőtéren. A második rész ott, az ív ugyanazon részén folytatódik mindenfajta törés nélkül, ahol az első abbamarad. Megfelelő kvalitás birtokában még van idő az utolsó szereplő behozatalára, és máris ideje a gyorsuló konfliktushelyzetet a tetőpontra vinni. A kritikus hely a darabban a második rész közepe-kétharmada, amikor a "tanulságok levonása" nagy teret engedne a romantikus irányba történő "elcsusszanásnak", ám sikeres esetben az előadás megmarad Neil eredeti szándékánál, s a sajátos happy end sem zárja le mindent eldöntően a darabot. A szereplőválogatás társadalmi ranglétrájának kiszélesítése révén maga a szerző tágítja ki "célközönsége" sorait. A darab mindenkinek tartogat "erkölcsi mondanivalót és tanulságot" mondtuk volna még egy-két évtizeddel ezelőtt.  A soproni előadás komoly és sikeres folytatása a 2004-es évnek: nemcsak ősbemutatóként lesz etalonja minden más magyarországi nekifutásnak. A jó szereplőválogatás és a darab gondos kidolgozását látva mondhatjuk: jogos volt az immár klasszikus szerző új darabja tolmácsolására tett első hazai kisérlet. A közös produkcióban a szereplők mozgatása, a szituációk-komikumok, mini-tragédiák kezelése, a szélsőségek kerülése mind-mind a klasszicitást erősíti. A bevált eszközök célzott kezelése, a lehetséges túlzások elkerülése-megnyírbálása eredményezi igazán azt a dejavu érzést, mely minden mintává vált színrevitel nélkülözhetetlen lelki kelléke. Selmeczi Roland Albert alakjában megkapta első idei-soproni nem alkoholista szerepét, s bár autómániás autodidaktaként sűrűn emeli szájához a kristálypoharat, mégis a játékban kicsit más oldaláról és szerencsésen mutatkozik be. Nyilván nem azért, mert olvasta volna örömünket a legutóbbi szerepénél, amikor éppen az eszköztárának nemesüléséről írtunk, az irány ugyanaz.  Claude kettős szereposztásából Incze Józsefet láttuk. Az első pillanattól kezdve (nem kell már sokat várnia Inczének arra, hogy a közönség igazi antrénak kijáró tapssal fogadja!) imponáló a szerep kidolgozottsága, a nüanszok karakterformáló szerepének felismerése, de legfőképpen a mértéknek az ismerete és betartása. Utalok a kritikus második rész-beli pozitív két első (női) vallomás romantizáló voltára, melyek után üdítően hat a színész visszafogott, mégis erőteljes monológja. Számomra itt egyenesen megmenti az előadás karakterét. Helyrebillenti, és folytatódhat a játék. André-ként Szilágyi Tibor remekel, amint hús-vér emberré alakítja a mindenből kiábrándult szarkasztikus kereskedő figuráját. A figyelmes, kicsit talán túlanalizáló néző tanulságos tanórát kap a színészmesterségből; miként válik eszközzé a szép és kifejezően használt, érthető szöveget formáló orgánumon túl a mozgás és a csend. Hogyan válik "otthonná" a színpad, szűnik meg körülötte a színpad-nézőtér határ. Látszólag teljes egyszerűség és természetesség, hangsúlyok és mimika a helyén, a közösségi játék alázata, csattanók előkészítve ... nincs mit kritizálni.  Tóth Enikő Mariette-je ugyancsak árnyalt és láthatóan gondos szerepformálás. A második rész árnyalatnyi "fáradtsága" a szerepre magára is fogható. A darab kritikus részében csaknem megcsúszik a túlromantizálás irányában, de a befejező szakaszban jól korrigál. Pikali Gerda Yvonne-ja egy szép színészi fejlődés eredménye. Amióta utoljára láttuk Gerdát, az ifjú színésznő rendkívüli és imponáló, magabiztosságán túl úgy sikerült a karakterformálásban előre jutnia, hogy közben minden jó tulajdonságát megtartotta. Gyönyörű és érthető szóformálása eszközként akkor is jól érvényesül, amikor itt éppen egy nem retorikai feladattal birkózik, de egy nagyon határozott karaktert jelenít meg. A darabbeli szerep érzelmi hullámzása adta lehetőségek kihasználásában most is nagyon tudatos. Fiatalsága révén talán megengedhető a darab második részének enyhe túlromantizálása.  A soproni előadás igazi nagy felfedezettje Kiss Mari. Nemhiába várta annyira kedves barátom az előadás titkos favoritkjaként Sopronba. A szerző "hálás" startból futtatja a csak a második részben színrelépő, s így hendikeppel (ki tudja, hogy a várakozás éppen hátrány vagy előny-e?) induló szereplőt. Ehhez a kiegyenlítéshez persze nem feltétlenül lenne szükség az átmeneti idegenes kiejtésre, tény azonban, hogy a színésznő megjelenésével egyszerre a darab középpontjába kerül, s meg is marad ott feleségként, "halottként" és játékmesterként egyaránt. (Az irodalomban az erős nőkhöz mostanában valamilyen "tartós ragasztóval" társított vagány karakánság, párban single-ség vagy önállóság hathatós feloldási módszerré avanzsált és általánosan elfogadott.) A szerzőhöz nem titkoltan közelálló pár (André-Gabrielle) kapja az érett fogalomalkotás szabatosan, de költőien megfogalmazott örökérvényű mondatait, de persze ennek csak akkor sikerülhet érvényt szerezniük, ha a személyiség , a forrás is meghatározó, ha hitelesként fogadható. Ki gondolta volna egykor, hogy a filmes karrier Kiss Marijának egyszer ennyire jól áll majd a nagyasszony szerep? Jött, láttam, s (meg)győzött. Nem ennyire az előadás impresszináló (szionista?), kissé nyomasztó díszlet óriás-faliképe, a lépcsősen, előnytelenül hangelnyelősen kialakított színpad és a hatásosan és a szerző által "energiakímélően" megtervezett asztal: gondolnánk, hogy egy különteremben csak isznak, s a tányérok egy egész előadássorozatban jól használhatók, csak a port kell róluk időszakosan letörölni. A kosztümök szépek, a hölgyek mutatósak, a tűsarkok kopogósak és balesetveszélyesek, a nadrágok néha karikírozók és nehezen viselhetők, de szolgálnak, a zene nem bántó a soproni színpad stábjának tálalásában.  "A különterem" magyar nyelvű ősbemutatójára később is szívesen emlékszünk vissza mindannyian, akik a Soproni Petőfi Színház nézőterén ültünk. Simon Neil nyilván nem megváltani akarta a világot, nem azt szerette volna elérni, hogy a világ összes exkluzív és zárt különtermeiben őt idézve, kiscsoportos deep-psychologie révén oldódjanak meg a társadalmak szociális-családi problémái. Nem ember lenne azonban a szerző, ha azt nem várná el hallgatóitól-nézőitől, hogy az elhangzott szavak ne csak a karzatok díszítőelemeiről visszhangozzanak. Csak óvatosan és halkan kérdezi meg a figyelő, aki magában ízlelgeti a megszívlelhető hallottakat: nem késett-e meg a szerző, nem késtünk-e meg egy kicsit mindannyian a tanítással, példamutatással? Nem valahonnan sokkal előbbről kellene kezdeni az oktatást? Ha nem is kötelezően, ha nem is "jegyre menően", de eredményesebben, mint eddig, negatív módon, tettük? Hiszen "Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő..."! Fotó: Pluzsik Tamás
|