|
'Akkor engem hívj áldottnak'
"Akkor engem hívj áldottnak"
Mt 11.2-11 Közben János a börtönben hallott Jézus tetteiről. Elküldte tanítványait, hogy kérdezzék meg: „Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk?” Jézus így válaszolt és mondta: „Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik rajtam.” Amikor azok elmentek, Jézus Jánosról kezdett beszélni a tömegnek: „Mit mentetek ki látni a pusztába? Széltől hajladozó nádat? Vagy mit mentetek ki látni? Finom ruhába öltözött embert? Aki finom ruhában jár, királyi palotában lakik. Miért mentetek ki? Prófétát látni. Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat. Ő az, akiről az Írás szól: Nézd, elküldöm követemet előtted, hogy előkészítse utadat. Bizony mondom nektek: asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála.
De ismerősen csengenek a fülünkben János kérdő szavai! Mintha ezt már másutt, talán többször is, akárha magunk is mondtuk-kérdeztük volna.
Némelykor éppen csak el kell olvasni egy részletet az evangéliumból és máris rajzanak a gondolatok az emberben, most pedig csak "egy srófra" jár minden asszociáció bennem.
A mai evangéliumrészletben egy lassú kommunikációjú korban, de ennek megfelelően óriási súllyal bíró, nem esetleges, megbízhatóan továbbított (továbbadott) üzenetek hangzanak el egymás után.
Meddig tartott, amíg az üzenet eljutott a börtönből Jézushoz? És meddig tartott, egyáltalán eljutott-e a válasz Jánoshoz? Ami pedig talán a legmegdöbbentőbb: az üzenet igazi, méltató része nem közvetlenül János felé irányul. Már elmentek a hínökök, mikor az "értékelés" elhangzik, ez már nagy valószínüséggel soha nem jut a Keresztelő fülébe...
Kettőt pittyeg a mobilom vagy egy rövid dallam hangzik a PC-m hangszórójából: SMS vagy mail érkezett. Egy pillanat, és már ott is van valaki a világ másik feléről, csaknem szinkron beszélgetünk, sőt éppen szinkronban "cset"-elünk.
Nem nekem jut először eszembe, hogy Isten is küldhetne (küld is) üzenetet. Jelölném olvasottnak és törlendőnek, de nem törölhető, és az újra elküldött, átfogalmazott, módosított kérdésekre, melyek másutt olyan jól "beválnak", sem érkezik más válasz. Furcsa a szituáció, de Isten így kommunikál. Nem küld felesleges, nem küld törölhető üzeneteket. Kitörölhetetlenek a Vele kapcsolatos események, standardok, de hivatkozni mindig lehet rájuk. Az egyénre szabottságuk nem az átalakított mondatokban, és főleg nem a megváltozott tartalomban van, hanem az Egy általános megengedő, és a speciális számonkérő módjában.
Mintha az "egy dénár" makacs generál-basszusként dübörögne végig az életünk eme éteri "bitváltós-sípolós", változatos dallama alatt.
Annak, aki még nem küldött el semmit, hogy megkérdezze: „Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk?”, még nagy adóssága van. Még hátravan életéből a zsidókhoz írt levél hitmeghatározásának (11,1) második fordulója. Hiányzik belőle a meggyőződés. Jól lokalizálhatók ma is, napjainkban is azon nyomorúságok helyei (nemcsak börtönök, de luxuspaloták, parlamentek is), ahonnan ezek a kérdések elindulnak. S a helyek, sem számban sem elhelyezkedésben, nem szűkülnek, hanem egyre csak tágulnak aszerint, hogyan növekszik életterünk és az abban megtalált nyomorúságunk.
A kommunikációnak ezzel a sajátos formájával két probléma adódhat.
Az egyik, ha a címjegyzékünkből hiányzik az, Akihez a kérdést küldeni kell. Nincs telefonszám, nincsURL és e-mail cím. Elfelejtettük, már régen kitöröltük, nincs benne a hétköznapok automatizmusában, mint az a milliónyi kód, jelszó, azonosító számsor, amivel nap mint nap egyengetjük kapcsolatainkat.
A másik az, hogy elfelejtettük a kommunikációnak ezt a módját. Mintha minden ismeretünket már csak úgy tudnánk megjegyezni, csak úgy tudnánk például karácsonyt teremteni magunk körül (egyáltalán magunknak kell ezt megcsinálni, és a karácsony nem Isten válasza a mi belső felkészülésünkre?), ha a reklámok módján naponta súlykolják ezt belénk, mint idiótába a betűvetést (tetszettek hallani, hogy a görcsös többet-akarásra hogyan hülyülnek rövid idő alatt a gyermekeink?). Egy válasz nem elég, többször körül kell írni! Mintha minden mondatunk-bitünk súlyt-vesztetté vált volna!
Isten válasza - mindezzel szemben - nem amortizálódik, ha úgy tetszik így nem válik "up-to-date"-té. Újra testet ölt mindazokban, akik újra látnak, újra járnak, akik újra tiszták, és akik újra meghallják a karácsony üzenetét. Akikben a meggyőződést csak megerősíteni kell, mert a szilárd bizalom már megvan bennük, mert adventben élnek.
Igen, ha valaki egyáltalán elolvasta, jogos a kérdés: honnan, miért a cím? Az idézet a Requiem szövegéből való. Abból a környezetből, ahonnan a mai részlet - világi transzformációban - elindult. "Confutatis maledictis, Flammis acribus addictis: Voca me cum benedictis." ( Ha a rosszak zavarodnak, Fojtó lángok kavarognak, Akkor engem hívj áldottnak. ) Adventben élünk, valahonnan valahová tartunk.
- DI -
|