|
Az innenen túl, az onnanon innen
Az innenen túl, az onnanon innenHárman a padonszínmű két részben Kisszínházi bemutató Sopronban Szerző:Aldo Nicolai (ford. Sz. Nagy Magda)  A szereposztás
 Keresve sem találhatott volna aktuálisabb és a naptárba jobban beilleszthető művet 2004 évzárására a Soproni Petőfi Színház, mint ezt a szomorújátékot. Nagyon határozottan kell kimondanunk, minden PR fogással és előzetesen leírttal szemben, hogy a remény egészen másutt van, mintsem ebben a darabban, mint történetben. A színre kerülő Nicolai-kétfelvonásos sokkoló, és annál sokkolóbb, minél jobb az előadás. Természetesen a mű és főleg annak színrevitele nem nélkülözi a kedves és néha nevettető humort, de a műfaj nem változtatható és a jelen kor, a körülmények által sok mindenben meghatározott.
 Nem, nem az ünnepekre történő utalás teszi karácsony-közelivé a darabot! A történet önmagában lehetne banális, lehetne sokat-elmeséltségében unalmas és hiteltelen. A szavak és mondatok lehetnének üresek. De nagyon kevés esetben lehet ilyen szerencséje a nézőnek, hogy ennyire megérezze: az igazi adakozás szinte a testből kiszakadt, sok tekintetben magunk ellen való juttatás másoknak. Megrendítő, ahogyan a három idős ember egyenként, sőt egymásban is sokszor botladozva, mégis együtt mit hoz létre a "deszkákon"!  A nagyon szerény színpadképben csak jelzésértékűek a tárgyak, csak asszociációra felhívók a térformálás eszközei, de nincs is többre szükség. A zene-zaj talán egyetlen funkciója, hogy megnyissa-lezárja a darab részeit, illetve egyetlen alkalommal transzformálja a fényeffektusok segítségével a történést térben és időben. A hatás ez esetben sem túlzó és nem feltűnéskereső; ahogyan a női szereplő átlépi a tér-idő köteles határait, és ahogyan ugyanilyen egyszerűen "földetér". Megértjük és elfogadjuk. Kiváló eszközhasználat és persze nagyszerű színészi teljesítmény mindenféle hókuszpókusz nélkül.  A jól fordított és csak részben naturalizált szöveg kitölti a teljes két órát ebben a kicsit lassúbb tempójú környezetben, de egy pillanatra sem akad meg. A "kihegyezett" néző percipiálhatja ebben a jelenségben (szereplők ki, átöltözés, szereplők vissza) azt a feszültséget, amit a megelőző rész teremt, s ami a jelenetek közti kénytelen rítus idejét is kitölti.  Nyilván a szereplők nagyszerűségéről, standard teljesítményéről, hiteles jellemformálásáról egyenként is kolumnákat lehetne megtölteni. Az Aldo Nikolai színmű során azonban nem ilyen teljesítményekre figyelünk, hanem a helyzet adta szituatív egybeesésnek a nemes transzformációját figyeljük, amikor minden emberi hátrány az előadás javára fordítódik, amikor a tudatos elfogadás kényszer-szülte művelete valóban egy szóban, egy tulajdonságban csúcsosodik ki. Mindhárom nagyszerű színész, a Sopronban először (de reméljük, még nagyon sokszor látható) Schubert Éva, Avar István és Makay Sándor is az alázat legszebb példáját adja, amikor ezt a kedves játékot ajándékozza nekünk. Nemcsak a nézőnek feledtető (vagy éppen felelevenítő) játék ez, de a játék öröme - különösen ebben a kis térben - érhető közvetlenül tetten az állandóan villódzó-szikrázó kapcsolatban.  A másik letagadhatatlan vonása az előadásnak az "itt és most" volta. A szemünk láttára formálódnak a szavak és a jelenetek. Tudjuk, hogy kidolgozottak, hogy tudatosak is, de érezhető, amint a száraz, a papírra vetett jelek életté alakulnak. Számomra ez mindig is többet jelentett minden nagyszerű monológnál, minden tökéletes és virtuóz szövegformálásnál. Nekem ez a színház, az átalakulás pillanatának varázsa, ami jóformán csak így érhető tetten, ha a dolgok mindkét oldalát láthatjuk. Nem vágyódom már a kulisszák mögé, mert nekem itt van az a hely, amikor már a függöny mögé, az annyiszor emlegetett és annyira elcsépelt papnő szentélye kifejezéssel illetett térbe jutottam, amikor beavatott lettem. (Elvarázslás, beavatottság? Ki tudna itt igazságot tenni?)  A helyzetbe belegondoló néző megértheti, hogy három ilyen nagyszerű színész mellett nehéz kibogozni a rendező szerepét. Lehet, hogy az az igazi világos pillanatunk, amikor felismerjük, hogy minden rendezőnek az egészet kell szolgálnia, egyben tartani az egész előadást, és nem feltétlenül különleges pózba kényszerítve a színészt, valami megdöbbentőt, valami egészen mást produkáltatnia. Nos, a darab egyben van, teljes, és az élménybe beletartozik a rendező, aki jelen esetben a többé-kevésbé észrevétlen, de fontos támogatásával egységet teremtett a külső és belső hatások, színész és színpadkép, jó jelmezek és az időt is felrostozó drapériák, színpad és nézőtér között.  Rossz előadás esetén mindig kimondjuk - javító szándékkal - a bulldog módjára keresett és megtalált, vagy éppen a nézőt fejbevágó hibákat. Ugyanezt megtesszük az erényekkel, legtöbbször - és felhőtlen örömmel - a jó előadások esetén is. A legjobbak esetén viszont csak dadogunk, mert a titok ott van előttünk, s mégis igazából kimondhatatlan. Nos, ahogy a karácsony crypto-jelenléte is megfogalmazódik mindannyiunkban, mégis kimondatlanul - a legintenzívebben talán, ahogyan a fa alatt toporgunk -, ugyanígy költözik be az érzés a soproni Kisszínház látogatójába. Ne kelljen a kritika írójának szentségtörő módon leírnia a titkot! Bízzunk benne - mikor, ha nem ilyenkor, ünneptájt - hogy az intelligens néző, akitől joggal várjuk el a darab megtekintését, aki esetleges mulasztásával soktól fosztja meg magát, talán nem a neveket, hanem az ember titkát fogja felismerni és ünnepelni. Mert minden ilyen előadás ünnep, s ez különösképpen az. Fotó: Pluzsik Tamás
|