|
A sorban!
A sorban!
Mt 3,13-17 Akkor Jézus Galileából elment Jánoshoz a Jordán mellé, hogy megkeresztelkedjék. János igyekezett visszatartani: „Nekem van szükségem a te keresztségedre - mondta -, s te jössz hozzám?” Jézus ezt mondta: „Hagyd ezt most! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” Erre engedett neki. Megkeresztelkedése után Jézus nyomban feljött a vízből. Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten Lelke mint galamb leszállt és föléje ereszkedett. Az égből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”
Akik vallásosnak, netán hívőnek valljuk magunk, ha elég őszintén vizsgáljuk magatartásunkat, akkor legtöbbször az a végső konklúzió, hogy elméleti szinten követjük, elemezzük Jézus tanítását és magatartását. Viselkedésünk és gondolkodásunk talán húsvét táján éri el természetes "csúcspontját", s a megkeresztelkedés eseménye az egész krisztusi példából valahogyan kimarad, túl jelentéktelennek tűnik. Addig még csak elmegyünk a gondolati összehasonlításban, hogy Ő megkeresztelkedett, mi is megkeresztelkedtünk (megkereszteltek bennünk), s ezzel úgymond "egál", döntetlen a dolog. S ezzel az egalité-vel máris "vesztettünk".
Jézus beállása a Keresztelő előtt álló sorba ugyanis sokkalta többet jelent annál a felszínt megragadó képnél, hogy a bűnösökkel együtt van, együtt mutatja magát. A beállással a teljes közösséget vállalta velük minden természetfeletti, eleve létező privilégiumát feladva. Oda helyezte magát, arra a kiinduló szintre, ahonnan indulni kell. Példát szolgáltatva arra, hogy nem a hülyeség mindennapi szintje az alap, hanem az emberségünk, amikor átlagról, többségről beszélünk - belekalkulálva az evvel járó politikai veszteséget. "Alulról" indult, egy fordított autokráciával, a theokrácia földi, szolgáló lényegével, aminek esszenciáját - úgy tűnik - ma sem tudja felfogni a világ, mert túl kevés van belőle belekeverve anyagába.
Nekünk természetesen nincs ilyen feladni valónk, de számos olyan képzelt előnyünk, "nehezen megszerzett tökéletességünk" létezik, melyekről még látszólag, sőt elsősorban látszólag sem szeretnénk lemondani azzal, hogy közösséget vállalunk azokkal, akiket - igazságosan vagy igazságtalanul, de mindig jogtalanul - kevesebbnek tartunk.
Az igazi szeretet ugyanis közösségvállalás mindenki olyannal, akik nemcsak Isten előtt bűnösök, de akiknek mi is számos hibáját ismerjük. Azon egyszerű oknál fogva, mert Jézus sem válogatott közöttünk, amikor - hogy modern kifejezéssel éljünk - a 'célközönségét' megválasztotta. Nem azt mondta, hogy "csak ettől a szinttől felfelé", sőt kifejezte azt, hogy elsősorban azokhoz jött, akik rászorulnak, mert más nem törődik, nem úgy, nem Isten módjára törődik velük.
Azt kell mondanunk, hogy - adaptálva a szegénység és a rászorultság fogalmát - ma mind az anyagi rászorultság, mind a szellemi szegénység megkötöttségének széles körében élőkhöz szól az evangélium, kellene szólnia "sorbaálló" létezésünknek.
Karácsonyra kenyérsütőgépet kaptunk ajándékba. Természetes hitetlenségem következményeként rendszeresen "ellenőrzöm" az automatát, hogy mindent valóban jól összekevert-e, nem maradt-e elkeveretlenül "nyersanyag", mert tudom, hogy akkor fog igazán működni a kovász, ha egyenletesen, szinte felismerhetetlenül belekeveredik a masszába, s mégis, megtartva a tulajdonságát, az egészet megváltoztatja. Eddig nem hibázott a gép, s nem "hibázott" a kovász sem. "Tette" a dolgát, a tészta megkelt.
Elméleti lehetőség természetesen sok adódik, mentségünkre, kifogásként, főleg, ha kitartóan keressük.
Küldetésünk azonban nem erre, hanem a befogadó szeretetre szól. Ilyenkor, ebben a kontextusban (összefüggésben) kap igazán értelmet az együtt létezés, az együtt növés jézusi kifejezése, melyet olyan előszeretettel alkalmazott paraboláiban, a kiválogatással együtt. S együtt él a szolgálat - a társadalmi jelenlét következményeként - annak mindazon, sokszor igazságtalan pofonjaival, melyeket úgy gondoltuk, hogy kikerülhetünk, de amik a kényszerű és kikerülhetetlen nyilvánosságnak egyelőre - úgy látszik - sajnos, egyenes velejárói akkor is, ha ezt - felnőve, érve és öregedve, s a célt mindenki számára szentnek gondolva - egyre nehezebben viseljük.
- DI -
|