|
Gáspárdy Tibor a Festőteremben
Szokolay Sándor nyitotta meg február 26-án a Tavaszi Fesztivál soproni elsőszámú képzőművészeti eseményét, Gáspárdy Tibor festőművész Festőterem-beli kiállítását.  A komoly művészi hagyománnyal rendelkező soproni Gáspárdy család kétségkívül legeredetibb, kezdettől fogva nagyon tehetséges örökség-folytatója már fiatal korában kitűnt a hagyományos soproni akvarelliskolába feltétlenül új színt hozó technikájával, az újfajta ecsetkezeléssel és merész térformálásával, azzal, hogy képeit kezdettől fogva kétségkívül egy önálló művészi egyéniség sajátos jegyei jellemezték. Már vagy másfél-két évtizede figyelhetjük, amint az ifjú, majd érettebb korba lépő művész "személyes művészi tulajdonává" teszi és az ábrázolás technikai alanyává emeli közvetlen festői környezetünk hagyományos témáit, megújítva ezáltal azokat, egy kétségkívül modern művészi nyelv közléseivé transzponálva az alanyi tartalom formai alapjait.  Ennek az új-régi nyelvnek eddig legteljesebb anyaga gyűlt össze a Festőteremben, hogy ha nem is longitudinális, de jelen állapotbeli keresztmetszeti képét adja a tehetséges soproni művész életművének. Szép képeket, modern nyelvezettel megformált biztos akvarell technikával kezelt képi elemeket fedezhet fel a látogató Gáspárdy kiállításán. Annak, aki fokról fokra, lépésről lépésre nyomon tudta követni Gáspárdy Tibor eddigi életútját, a kiállításra belépve kettős érzete támad. Az első az, hogy egy tudatosan a jelen pillanatra gyűjtött-kiegészített és alkotott anyag látható a Festőterem falain. A második gondolat közvetlenül követi az elsőt: talán a tulajdonviszonyok miatt (magántulajdonban levő kiváló alkotások) sok nagyszerű, szinte a lineáris pályán mini-fordulót jelentő alkotás hiányzik a kiállítottak közül.  A nagyon jól és tudatosan megrendezett kiállítás egy alföldi anyaggal nyit; néhány nagyszerű, téveszthetetlen hangulatot árasztó kép vezeti be a látogatót a szín-és ecsethasználat átmenetileg visszafogottabb formájában a művész "nyelvi készletébe", hogy az első fal végefelé már színben és technikában egyaránt félig "otthonosan" mozogva tudja a váltásokat követni a látogató. Ha stílusban nem is nagy dolgokról van szó, mégis egy más szemlélet néhány darabja ágyazódik a külső teremnek a nagyteremmel közös falán lógó képek közé. A nagyterem is legalább két csoportban tartalmaz a "standard" Gáspárdy képek közötti meglepetést. Az egyik a realista elemek hangsúlyosabb voltával vonul be érdekességként az anyagba, s talán a legérdekesebb, de legjanusarcúbb újítások, melyeknek talán eklatánsabb példáját már egy korábbi kiállításon is láthattuk, a nagyterem szemközti és jobb oldali falán láthatók.  A "kényszer" eredete, mely az újabb, "mérsékelten torzított" ábrázolásokat létrehozta, nyilvánvaló. Gáspárdy Tibor is nyomon követte tanulmányaiban a nagyok, és életében az ismert művészek vívódását, akik a "semper reformanda" és a megtalálni vélt formai stabilitás, állandóság szorításában élték le életüket, s akik, bár mindig újra vágytak, mégsem tekinthették a konvencionalitást semminek, hiszen a művek "emészhetősége" megkívánt bizonyos állandóságot és fokozatosságot. Az új és hagyományos határán egyensúlyozó alkotó kötéltánca ez, az újnak minden bevezetésre tett kisérlete, amikor köti is a megszokás és hajtja is a felfedezni kívánt új varázsa. Noha Gáspárdy Tibor minden munkája megüti azt a bizonyos megkívánt mértéket, a termeken belüli fluktuáció ennek a folyamatnak, nyugtalanságnak is az érezhető eredménye. Több kép datálását nem tudtam felfedezni. Talán nemcsak a jelen kor tárlatlátogatóinak lesz egyszer szüksége a sorrendiségre, mely többet elárul a megtett út irányáról, mint egy jól szerkesztett monográfia. A Festőteremben bemutatkozni egy igazi soproninak mindenképpen mérföldkő munkásságában, s e megérdemelt lehetőséghez őszinte szívvel gratulálunk Gáspárdy Tibornak. Egyúttal kívánjuk, hogy a mérföldkőtől jó irányba tudjon továbblépni, hogy nevével és munkásságával Sopron tősgyökeres művészeinek névsorát gyarapítsa további alkotásaival is.
|