|
Sopron továbbjutott
Sopron továbbjutott A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kétfordulós pályázatának
első fordulóján Sopron városa is kiérdemelte a jogot, hogy a második fordulóban
tovább bizonyítsa azt, hogy méltó módon képviselné hazánkat, ha megszerezné
a lehetőséget arra, hogy 2010-ben Európa kulturális fővárosa legyen.
7 fős bizottság döntött
A cím elnyerését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kétfordulós pályázatot hirdetett. Az első, minősítő előpályázatot a tárca 2004. október 7-én írta ki, melynek beadási határideje 2004. december 31.-e volt. Összesen 11 város nyújtott be pályázatot: Budapest, Debrecen, Eger, Győr, Kaposvár, Kecskemét, Miskolc, Pécs, Sopron, Székesfehérvár és Veszprém. A pályázatokat az első fordulóban egy magyar államigazgatási és kulturális szakemberekből álló 7 fős bizottság bírálta el. A bizottság 3 város – Eger, Miskolc, Pécs - pályázatát egyhangúlag, 4 városét – Budapest, Debrecen, Győr, Sopron - pedig egyszerű szótöbbséggel javasolta továbbjutásra érdemesnek. Az előminősítő pályázat eredményeképpen a második fordulóba jutott 7 várost a kulturális miniszter meghívja a második pályázati szakaszban való részvételre, ezt a meghívásos pályázatot a tárca még március hónapban kiírja, tervezett beadási határideje 2005. augusztusa lesz. A második forduló bírálati szakaszában a kibővített bíráló bizottság szakmai ajánlást ad a kulturális miniszternek a cím odaítélésére alkalmasnak ítélt városra vagy városokra. Szakmai döntésében a bíráló bizottság indokolt esetben több város pályázatát is ajánlhatja a szakminiszternek. A szakmai bírálati szakaszt követően a kulturális miniszter javaslatot
tesz a kormánynak, amely a szakminiszter javaslata alapján még 2005-ben
dönt a cím nyerteséről. A Kormány döntését követően Magyarország továbbítja
a kiválasztott város pályázatát az Európai Unió illetékes szervezeteinek.
Indoklás
A beérkezett pályázatokról általánosságban elmondható, hogy készítői láthatólag nagy energiákat mozgósítottak a kulturális alapú fejlesztésekkel kapcsolatos tervek kidolgozása terén: az egyes pályázati munkák közül majd valamennyi tartalmaz olyan, egyenként is megvalósításra érdemes kezdeményezést és tervet, amely az átfogó fejlesztési tervekkel összehangolva alkalmas lehet az adott városban meglévő kulturális alapszolgáltatások szélesítésére és a kulturális közélet gazdagítására. A pályázatok döntő többsége valóban közép- és hosszú távú elképzelésekre alapozott munkának tekinthető, amelyek centrumában nem egyszerűen a 2010-es év programlehetőségei, hanem a város arculatának átfogalmazására való törekvések állnak. Ez egyértelműen megnyilvánul az átfogó infrastrukturális lehetőségek fejlesztésének középpontba állításában éppúgy, ahogy az egyes nagyprojekteknek a 2010-es éven bőven túlmutató jelentőségében is. A bíráló bizottság tagjai mindazonáltal egyetértettek abban, hogy a legtöbb pályamunkából hiányzik az átgondolt, a város sajátosságaiból és a 21. század új technológiai paradigmájának követelményrendszeréből egyszerre adódó egységes jövőkép, vízió, alapkoncepció. A legtöbb pályamunkában egyelőre csak kevéssé látszanak a nemzetközi érdekeltség (és érdekesség) irányából megfogalmazódó törekvések, és a bíráló bizottság tagjai a lokális szellemi elit és érdekcsoportok bevonása mellett kevéssé érzékelik a kulturális közgondolkodás szélesebb (adott esetben a lokalitástól eloldódó) spektrumának a formalitáson túlmutató, tényleges bevonását. A döntés során egyhangúlag továbbjuttatott városok pályázataiban jól érzékelhető módon jelenik meg az az értelmezési keret, amely alkalmas lehet arra, hogy a város produktív módon értelmezze újra önmagát Európa egészének figyelembevételével is (Pécs esetében ilyen a „Balkán kapuja”-tematika és egyáltalában a kelet-nyugat, észak-dél relációban mutatkozó centrális-közvetítői jelleg; Eger termékeny módon képes önmagát a fent-lent, kívül-belül, láthatóság és láthatatlanság oppozicionális kerete, azaz végső soron a határ (végvár), a kapocs, az összekötöttség és az elválasztottság problematikája mentén (újra)értelmezni; Miskolc pedig egységesként képes kulturális alapú önátfogalmazási kísérletét megjeleníteni). Mindehhez hozzá kell azonban tenni, hogy még ezekben a pályázatokban sem elégséges az adott alapkoncepció kidolgozottsága. A többi pályázatból – a győri pályázat esetét kivéve, ahol a kultúrának a közlekedéssel és a technológiával való egységbe szervezése valóban termékeny értelmezési keretnek tekinthető – voltaképpen hiányzik a gondolkodás egészét átfogó és a projektelemek egymásra épülését meghatározó koncepcionális alapszerkezet, még jobb esetben is csak egy-egy központi tematika vagy metaforika esetlegesnek tűnő retorikai működtetése kelti a koncepció látszatát. Hangsúlyozni kell, hogy az előpályázati szakasz magyar pályázatainak nagy része a hasonló fázisban lévő korábbi európai pályázatokhoz képest is jól teljesít, fel kell azonban hívni a figyelmet arra, hogy a koncepcionális keretek kidolgozásának hiányát nem helyettesítheti az egyes folyamatban lévő vagy tervezett beruházásoknak, ötleteknek, terveknek az egymásra halmozása, a második fordulóban is folytatni kell az első fordulóban gyakran ígéretesnek nevezhető koncepcionális munkát. Mindazonáltal a pályázatok egyértelmű erőssége a fejlesztéspolitikai irányultság megértésében és működtetésében áll, azaz a pályázók nagy része valóban városa kulturális alapú középtávú városfejlesztési tervét vagy annak kezdeményét juttatta el a pályázat kiírójához. A bíráló bizottság szakmai ajánlásában egyhangúlag javasolja továbbjuttatni Eger, Miskolc és Pécs pályázatát. Az egri pályázat talán valamennyi közül a legkidolgozottabb. Az építészeti megoldások a többi pályázatéhoz viszonyítva átgondoltak, és látszik, hogy milyen egységes irányba mutatnak az egyes projekt-tervek. Az egri pályázat hatékony módon képes ötvözni a meglévő kulturális és turisztikai adottságokat a vizuális és technológiai régióközpontként való megjelenés új irányaival és igényével. Látható a város törekvése egy fiatalos, dinamikus, a város térszerkezetét is megváltoztatni képes kulturális önértelmezésre. Mindenképpen ki kell emelni azokat a részletes városrendezési terveket is, amelyek bár nem tekinthetőek kizárólag kulturális kérdésnek, kétségtelenül a városban élhető élet pozitív alakítását és a város fejlesztését célozzák, a pályázati kiírással teljes összhangban. Meg kell jegyezni azt is, hogy Eger városa fejenként hatszor annyit fordít saját forrásaiból kultúrára, mint amennyit ugyanerre a központi támogatásokból költ, azaz a város kultúra iránti elhivatottsága a tényleges működés szintjén is valószínűsíthető. A miskolci pályázat elsősorban azzal, a mindent átfogó és ennyiben a pályázati kiírás lényegét talán leginkább eltaláló elképzeléssel tűnik ki a többi pályázat közül, amely felismeri, hogy a város arculatának a 20. század második felében mutatkozó irányított és a saját hagyományokhoz való viszony tekintetében minden bizonnyal szerencsétlenül egyoldalú alakítása az alapkódok tekintetében kulturális természetű, azaz a nem kívánt folyamat(ok) kulturális téren, a kulturális szektor segítségével fordítható(ak) vissza. A miskolci pályázat minden eleméből (még az olykori kidolgozatlanság ellenére is) sugárzik a város arculatának átalakítására való törekvés és az a felismerés, hogy ez elsősorban úgy érhető el, ha megváltozik a városban élők viszonya saját városukhoz. Kiemelt fontossággal bír a bizottság szerint a város utóbbi néhány évben elért látványos kulturális fejlődése, a kiemelkedő kulturális pályázati aktivitás és az a tény, hogy a pályázat több olyan projektet tartalmaz, amely a városszerkezet átalakításával természeti és köztereket rehabilitál, ad vissza mindennapi használatra a város lakóinak. A bíráló bizottság véleménye szerint a pécsi pályázat rendkívül szerencsés módon ismeri fel saját, földrajzi helyzetéből adódó geopolitikai és kulturális jelentőségét. Az öt időréteg gondolata plauzibilis módon illeszkedik a város saját adottságaihoz és az öt koncepcionális alappillér mindegyike érzékeny módon kapcsolódik a pályázati kiírás prioritásaihoz. A koncepcionalitás talán ebben a pályamunkában a legerősebb. Ezen túl különös erénye a pályázatnak, hogy fokozott mértékben készül az ipari örökség kulturális, turisztikai célú újrafunkcionalizálásra és kiemelt gondot fordít az ún. felvezető évek (2006-2009) tematikai kidolgozására. A pécsi pályázat mind közül kiemelkedik az európai kontextus gondolatának megfogalmazása és felismerése terén. A bíráló bizottság szakmai ajánlásában a szavazati arányokat tekintetbe véve egyszerű többséggel javasolja továbbjuttatni Budapest, Debrecen,Győr és Sopron pályázatát. Budapest esetében kitűnő a város infrastrukturális fejlettsége, az értelmiségi elit aktivitása és koncentráltsága, valamint különös potenciált sejtetnek egyes, önmagukban is jelentős kulturális és turisztikai erőt képező projekt-tervek. A tematikus keret kidolgozatlansága ellenére is van a város pályázatában olyan vezérfonal, amely világossá teszi, hogy a város merre kíván haladni és amely további kidolgozásra érdemes. Egyértelműen hiányzik azonban ezzel együtt is az átfogó, tényleges koncepció, a víz-tematika mint ötlet egy ekkora program átfogásához nem elégséges és nem is tekinthető olyan specifikus elemnek, amely Budapestet jól megkülönböztetné más európai városoktól. Hiányolható egyben a kulturális fejlesztések megfelelő – egy ekkora város esetében szükséges – koncentráltsága, a bíráló bizottságot a pályázat nem győzte meg egyértelműen arról, hogy az Európa Kulturális Fővárosa-akció látszódna és maradandó nyomokat hagyna a városon, a legszebb ötletek egy része a pályázati felhívástól függetlenül is szerepel a város középtávú fejlesztési elképzelései között. Debrecen pályázatával kapcsolatban elmondható, hogy bár nagy energiákat fordít a város kulturális öröksége megismertetésének szélesítésére, a bíráló bizottság nem látja azt az alapkoncepciót, amely az egyes projekt-ötleteket hatékonyan tematizálná, ennek hiányában pedig túlzottan eluralkodik a pályázaton egyfajta ötletbörze-jelleg. A koncepcionális gondolkodás hiányának következménye az is, hogy kétségessé válik a város kulturális identitásának a 21. század kontextusában való sikeres megfogalmazása vagy újrafogalmazása. A bíráló bizottság véleménye szerint az egyes – több esetben kiváló – ötletek felfűzése esetén komoly kulturális potenciállal kecsegtető pályázati munkát lehetne létrehozni a meglévő anyagból, és a város geopolitikai helyzete is kitüntetett jelentőségűvé teheti a város pályázatát. Győr pályázata a koncepcionalitás és az innovativitás tekintetében nyújtja a legkiválóbbat: a pályázat példásan széles kultúra-fogalommal dolgozik, dinamikus, fiatalos projekt-ötletei ígéretesek. A pályázati anyag jelen fázisában azonban túlzottan programorientált (találkozók, fesztiválok, stb.), az egyes nagyprojektek és fenntartható módon működtethető fejlesztések kidolgozottsági foka viszonylag alacsony. Pozitívum viszont a technológiai és média-irányultságú projekt-elképzelések hangsúlyos szerepe a pályázatban. Sopron pályázatát áttekintve ugyancsak szóvá tehető a markáns alapkoncepció hiánya, bár a képet árnyalja, hogy a város egymástól jól elhatárolható és sokrétű tematikai elem-rendszert (Liszt, Fertőd mint világörökség, turisztikai potenciál, politikai-történelmi jelentőség /Piknik/) működtet pályázatában. A pályázattal kapcsolatban felvethető, hogy jelen fázisában talán túlzottan fesztivál- és programközpontú, előnye azonban az a törekvés, hogy az ország kulturális élete és európai híre szempontjából kiemelt jelentőségű kulturális hagyományt teremtsen, vagy sokkal inkább szerezzen vissza (Liszt-kultusz). Szimpatikus a pályázati munka dinamikus, fiatalos jellege, valamint az az elgondolás, hogy kulturális szempontból kiemelt érzékenységű elhelyezkedéséből próbál meg hosszú távú tőkét kovácsolni. A szakmai bizottság ajánlásában nem javasolja továbbjuttatni Kaposvár, Kecskemét, Székesfehérvár és Veszprém pályázatát. A tovább nem juttatott pályázatok esetében általánosságban elmondható, hogy az egységes, európai mércével mérve is jelentős esemény-sorozat átfogására képes alapkoncepció hiányzik, vagy egymástól lényegileg elszigetelt, olykor esetlegesnek tűnő ötletek laza halmazát alkotó pályamunkákról van szó, vagy egyetlen centrális elem felfokozására épül elgondolásuk. Mindegyik város esetében nemes és értékes hagyományok középpontba állításáról van szó, azonban az Európai Unió és a pályázat kiírója által meghatározott komplex, fejlesztés- és társadalompolitikai elvárás-rendszer egészéhez képest a meglévő hagyományok bemutatása nem elég. Székesfehérvár pályázata szakmailag, nyelvileg és nyomdailag is kifogásolható, az innovatív kulturális projektek, a kulturális alapszolgáltatások szélesítését szolgáló fejlesztések, az átfogó, kulturális alapú városfejlesztésre vonatkozó tervek és a város kiváló földrajzi-infrastrukturális adottságaiból nyerhető regionális erő felmutatásának semmi nyoma. Veszprém pályázata bár a fehérvárinál jelentősebb regionális igénnyel lép fel, az anyag központi fejlesztési elemei nagyon nagy részben közlekedés-fejlesztési jellegűek, az olyan ígéretesen hangzó „vállalások” pedig, mint amilyen például a Dubniczay Ház „képzőművészeti kiállítóhellyé alakításával létrehozott turisztikai attrakciója”, pusztán csak az általánosság szintjén mozgó megfogalmazásokat takarnak (pl.: „kulturális, képzőművészeti rendezvények megrendezése”, „hiánypótló közösségi funkciókat /lát el/, erősítve a város kulturális arculatát”, stb). A bíráló bizottság szerint bár a turizmus kiemelt részét képezi a Kulturális Főváros-év lehetőségrendszerének, a veszprémi pályázatban a kulturális és kreatív szektor egyéb mezőinek teljesítményéhez képest túl nagy súllyal bírnak a turizmus-orientált elképzelések. Az anyanyelv sajátosságára épülő elképzelés méltánylandó és támogatandó, de a pályázat egyrészről nem fektet energiát arra, hogy az, a magyar szempontból különösen érzékeny terület, ami nyelvi izolációnak nevezhető, miképpen lenne európai méretekben fellazítható, másrészről a projekt volumene – a jelenleg kifejtett formában – önmagában még nem lép túl egy néhány hetes rendezvénysorozat keretein. A pályázattal kapcsolatban egyébként is el lehet mondani, hogy általában fesztivál-jellegű elképzelésekkel dolgozik (verbál-túrák, irodalmi esték, találkozók, előadások, konferenciák, stb.). Mindez önmagában még nem is lenne probléma, de a pályázati kiírás ennél komplexebb, maradandóbb projekt-teveket (is) kért, nem beszélve arról, hogy a pályázaton induló városok fesztivál-szervezés terén már az Európa Kulturális Fővárosa-cím nélkül is hagyományosan erősek. Kecskemét pályázatára is érvényesek azok a meglátások, amelyek a tovább nem juttatandó pályázatokra általában. A Kodály-örökség felbecsülhetetlen értékű hagyománya önmagában, más, jelentősebb kulcsprojektek nélkül nem elégséges egy 12 hónapon át tartó program-sorozat „kitartására”. A pályázati kiírás és az uniós elvek sokkal komplexebb fejlesztési elképzeléseket vártak a pályázóktól, a meglévő értékek bemutatása pedig önmagában támogatott, amennyiben a pályázat azt is világossá teszi, hogy azt hogyan igyekszik európai kontextusban megjeleníteni, kommunikálni és megújítani. Kaposvár esetében szintén kívánnivalót hagy maga után a pályázati kiírás komplex feladat-rendszerének felmérése és az annak való megfelelés. A pályázatban több, önmagában véve ötletes és támogatásra méltó elképzelés szerepel (Európavár, Desedai Pihenőpark), azonban a pályázatnak – felmérve mintegy saját hiányosságait – tartalmaznia kellett volna azokat az infrastruktúra-fejlesztési és kommunikációs terveket, amelyek a megközelíthetőségi szempontok felől mutatkozó hátrányok kompenzálására alkalmasak. A pályázat alapüzenete tekintetében is több kérdés merült fel a bíráló bizottság tagjaiban, a szabadság eszméjének középpontba helyezése önmagában ugyanis valószínűleg nem bír jelentősebb kulturális mozgósító erővel, hiszen európai alapértékként az leginkább alapvetés, és tradícióját tekintve semmivel nem köthető jobban Kaposvár régiójához, mint általában másik unióbeli országok egy-egy régiójához, azaz csak kevéssé régió-specifikus. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szabadság tematizálása társadalomtörténetileg már nagy hagyományokkal rendelkezik Európában, nem látjuk a központ elgondolás mögött rejlő és egyfajta regionális központi szerep kialakítását valószínűsítő erőt.
Az Európa Kulturális Fővárosa története A Kulturális Miniszterek Tanácsa 1985 júniusában indította el az akkor még Európa Kulturális Városa címet viselő programot, Melina Mercouri akkori görög kultuszminiszter kezdeményezésére. A Kulturális Főváros-projekt a keretprogram célkitűzéseinek megvalósulását tekintve rövidesen a legsikeresebb és leghatékonyabb programok egyikének bizonyult. A programsorozat nemcsak beváltotta a hozzáfűzött reményeket, hanem az európai polgárok egyik kedvenc programjává vált, és mint ilyen – legsikeresebb megvalósulásait tartva persze szem előtt – komoly mértékű gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődést indított el az adott városban éppúgy, ahogy az érintett régió egészében is. A történet kezdetén, 1983-ban az akkori görög kultuszminiszter Athénba hívta a Közösség kultuszminisztereit, hogy hangot adjon azon véleményének, miszerint a kultúra nem kapja meg azt a kellő tiszteletet és odafigyelést, amely megilleti. Kifejtette, hogy a művészeteknek és a kulturális szektorban tevékenykedő embereknek ugyanúgy jelen kellene lenniük a közszférában, mint a gazdaságnak, a gazdasággal foglalkozóknak, a politikának és a politikusoknak. Erre a problémára mintegy válaszként született meg az Európa Kulturális Fővárosa-akció gondolata, melyet a görög színész- és politikusnő az imént említett találkozón terjesztett az illetékes miniszterek elé. Felszólalásával meggyőzte kollegáit, hogy évente egy várost nevezzenek ki Európa Kulturális Városának. A programsorozat célja, hogy az európai városok kulturális és művészeti sokszínűségét demonstrálja, valamint hangsúlyozza közös kulturális örökségüket és ezek kreatív erejét. A kultúra sokszínűségén és különbözőségén kívül a programnak nagy súlyt kell fektetnie az adott kultúrák kölcsönös megismerésének és megismertetésének elősegítésére. Ezekkel a célkitűzésekkel próbál a program megfelelni az őt életre hívó alapgondolatnak, miszerint az egyes nemzetek közeledésének egyik módja, ha megismerik egymás kultúráját. Melina Mercouri javaslata alapján a Tanács 1985. június 13-án fogadta el a programtervezetet, és így útjára indulhatott az azóta is nagysikerű programsorozat. Egyáltalán nem meglepő, hogy a címet elsőként a kultuszminiszter asszony szülővárosa, a görögországi Athén kapta 1985-ben. Hogyan dől el, melyik város következik? A kulturális fővárosokat 2000-ig kormányközi megegyezés alapján választották ki, tehát a tagállamok kormányai közvetlenül döntöttek a programot érintő valamennyi fontos kérdésben. Míg korábban négy évvel az adott esemény előtt, kormányközi megállapodás alapján, egyhangúlag választották ki a tagállamok, hogy melyik város kapja meg az említett rangot, addig 2005-től olyan kiválasztási rendszer lépett életbe, amely a rotáció elvét juttatván érvényre, már a várost jelölő tagállamok sorrendjének meghatározásán alapul. A 2004-es év kulturális fővárosaként Genova és Lille az utolsó város-pár, melyek kiválasztása még kormányközi megállapodás alapján történt, a 2005-ös év Kulturális Fővárosa - Cork - már az új kiválasztási rendszer eredményeként nyerte el a címet. 2009-től – a 2009–2019 közötti időszakban – egy adott ország helyett már két ország (egy 1999-ben már uniós tagállam és egy akkor még csatlakozásra váró tagállam) egy-egy városa tandemrendszerben szervezi az eseményt. Európa Kulturális Fővárosai időrendben 1985: Athén
Az elkövetkező években a lista a következőképpen alakul: 2005 Írország
Mit nyerhetünk ezzel? Jelentőségét tekintve talán úgy lehetne leginkább érzékeltetni a dolgot,
hogy Európában a kultúra területén a Kulturális Főváros-akció lebonyolítása
megközelítőleg olyan a város számára, mint a sportban az olimpiáé. Csak
kiragadott példaként érdemes megemlíteni Glasgow-t, ahol 1990-ben a rendezvények
összlátogatószáma elérte a 8,3 millió (!) főt, a magánszektorból 350 vállalkozás
szállt be az akcióba, több mint 10 millió font tiszta bevételt eredményezett,
kb. 5200 kulturális, valamint sportesemény került megrendezésre és összesen
kb. 22 000 ember (!) vett részt annak lebonyolításában. A színházak és
múzeumok látogatottsága 1990-ben 40%-kal nőtt 1986-hoz képest: 4,7 millióról
6,6 millióra. A helyi felnőtt lakosság 54%-a ment színházba vagy koncertre
legalább egyszer az év során, 61%-a pedig múzeumba vagy galériába látogatott
el. A város imázsának javulása hosszú távon pozitív hatással volt a beruházási
kedvre. 1992 és 2000 között mintegy 102 beruházás 20 000 (!) új munkahelyet
teremtett Glasgow-ban. A külföldi turisták száma 1989-ről 1990-re 50%-kal,
320 000 főről 450 000 főre emelkedett. A Kulturális Főváros-évben a város
mindemellett 120 konferenciának adott otthont, mintegy 48 000 résztvevővel,
ami majdnem duplája az 1989-es adatoknak.
|
