Jobb megijedni, mint félni
Jobb megijedni, mint félni
Erős, elsöprő egyéniség. Hite és derűje töretlen. Próbálom kikezdeni
azzal a kérdéssel, hogy vannak-e félelmei? Egyéniek és közösségiek? „Nincsenek”
– feleli határozottan. „A félelmen keresztül csak a baj érkezik. A félelem
az istennélküli társadalmak egyes számú eszköze; minden diktatúráé, így
a pénz diktatúrájának eszköze is. De Isten kultúrájának eszköze azonban
a szeretet. És ez óriási különbség…” Máris Eperjes Károly érzés- és gondolatvilágának
lényegi középpontjában találom magam. Aki talán akkora színész is lehetne,
mint a halhatatlan klasszikusok – a Bessenyei, a Sinkovits nemzedék -,
de a sors mostoha volt hozzá. Mert oly korban vált nagy színésszé, amikor
mintha kezdene kimenni a divatból az erős, elsöprő egyéniségek nagy ívű,
drámai ábrázolása.
- Ennél összetettebbnek látom – igazít ki a művész. - Az emberi
fantázia és az alkotóképesség nem időleges. Minden időben és minden korban
megtalálja a maga kifejezési eszközeit. Jóllehet Feri bácsi és az ő korosztálya
nagyon nagy történelmi személyiségeket játszottak el színpadon és filmen,
de amikor ez megadatik a mi korosztályunknak is, vannak, akik ennek a kiívásnak
nagyszerűen eleget tudnak tenni. Ez a Széchenyi filmben is bebizonyosodott.
Nem csak a színészek, hanem a filmkészítők és színházcsinálók problémája
az, hogy lesz-é még olyan korszak, amikor a Nemzeti Színházban s a filmgyárban
a nagy történelmi személyek megszemélyesítése az elsődleges cél. Ez mindig
a „menedzsment” feladata, annak igényességén és szellemi felelősségén múlik
a megvalósítás. És miért ne születnének erre alkalmas darabok? Ha ez nem
lenne, akkor abbahagynánk a színészetet… Amit egyszer már megírtak jól,
attól azt még valaki - más szemszögből, másképp megközelítve - épp olyan
jól, vagy akár jobban láttathatja.
- Abban talán egyetértünk, hogy manapság sokkal kevesebb az effajta
katarzisokat vállaló munka.
- Valóban. Ez igaz. Azonban én ezt nem szűkíteném le a kortárs irodalom
útkeresésére, vagy valamiféle – divatos szóval - alkotói válságokra… Úgy
gondolom, hogy - tisztelet a kivételnek -, az egész kultúra válságban van.
Nem csupán Magyarországon, hanem Európában, sőt, a kerek világon. A morál
és a bölcselet harmóniája szétesett. Vagy csak okoskodást hallunk bölcselet
helyett, vagy csak moralizálással és öntörvényű jogalkalmazással, nem pedig
a tiszta morállal találkozunk. A morál és a bölcselet harmóniája kiveszőfélben
van. Áldivatok hülyítik az embereket; már aki ilyenekben részt vesz, és
aki erre alkalmas… Rengeteg téma adódhatna a ma számára. Az írói és alkotói
felelősségen múlik, persze, hogy milyen szemszögből mutatják be ezeket
a témákat. Aztán, persze, a képpé formálók felelőssége az, hogy amit az
író leír, azt jól adják át… A magyar történelemben számos olyan személyiség
van, akikről fontos alkotások születhetnének. Gondolok csak a három nagy
miniszterelnökünkre a háború előttről, vagy gondoljunk Mindszenthyre. Egy
Bajcsy-Zsilinszkyre. Egy jó Kádár-filmre, amelyből - pro és kontra - sok
minden kiderülne. De még nincs jó rálátásunk erre a korra. Még túl közel
van, és még élnek az érintett személyek… Néha pedig az a baj, hogy túl
messze van már az a kor - de egy igazi Mátyás-film, vagy egy igazán jó
Rákóczi-film nagyon hiányzik. Egy igazán jó film Deák pálfordulásáról akár,
vagy a nyugatosokról. Gondoljunk egy remek magyar lovagfilmre, Nagy Lajos
korából. Egy jó lovagfilmet forgatni – fantasztikus lenne. És még nem említettük
azokat a remek nagy írásokat, amelyek a film nyelvén nem a teljességben
jelentek meg. Krúdy, Móricz, Mikszáth. A századforduló nagy remekei. Vagy
Csokonairól egy jó filmet készíteni… És - Isten ne verjen számra - nekem
roppant fontos lenne egy nagy volumenű történelmi film, egészen a kezdetekről.
És egy igazi, drámai erejű Szent István film. Beleértve Géza fejedelmet
is, beleértve az őt követő történelmet.
- S ezzel az ön számára talán legfontosabb személyiséghez érkeztünk.
De épp ezért – nem félne Szent István alakjának megformálásától?
- Az egyes számú magyar példaképem valóban ő. A kettesszámú példakép
pedig Széchenyi - de mivel neki is Szent István volt a példaképe, talán
nem helytelen, ha én ugyanígy érzek… Szerintem a leghelyesebb nemzeti út
az, amelyen valakinek a Szent István-i identitás keresése a cél. Én már
többször azonosultam vele, százszor, ezerszer eljátszottam már magamban,
ezért, ha sor kerülne rá - és ha olyan lenne a forgatókönyv, és még alkalmas
lennék rá, és ha megbízna bennem a rendező… - akkor nagyon szívesen eljátszanám.
Bár roppant nagy feladat azt a vívódást, a nagyon nehéz személyes döntéseit,
a gyarlóságait, s a szakralizált létét megjeleníteni… De nagyon fontos
– talán a legfontosabb film lenne. Odáig kell visszanyúlni. A gyökerekig.
Szerintem ott eresztett gyökeret, és ott kezdett kicsirázni a nemzet. Az
ő személyiségében. Ma is odáig kell lenyúlnunk. Ő szerintem a nemzeti nullapont
- ezt úgy értem, mint nemzeti „abszolútpont”, mint fókusz… S azt kérdi,
hogy maradt-e, lesz-é még nemzet? Biztos vagyok benne, hogy igen. Kétféle
módon tudom megindokolni azt, hogy van nemzetjövő; sőt, ki merem mondani,
hogy látszik a nemzetjövő. Az első: Szent István szakrális és jogi felajánlása
ezer évig kitartott. Volt itt török, tatár, német, náci, szovjet; most
itt a globalizáció… Itt már minden volt. Ennek a népnek a germán, szláv
és latin népek közötti gyűrűben, már el kellett volna tűnnie. Ennél nagyobb
nyelvek semmisültek már meg - és még mindig él, van. Látszik, hogy ez egy
természetfeletti csoda. Ez a felajánlás tehát ezer évig kitartott, s ezt
a felajánlást 2001. augusztus 15-én az akkori kormány megismételte. Ők
ezt megtették, van tehát még egy „ezer évünk”… Az lehet hogy háromezeregy
augusztus 15-én, a Szent István-i ünnep kapcsán nem lesz már vérszerinti
magyar; lehet, hogy csak kettő lesz, de kettő – lesz. És kettőre már lehet
építeni egy új nemzetet. És lehet, hogy az egyik kínai lesz, a másik tudom
is én, honnan érkezik - de mindkettő Szent Istváni lesz… A másik, amit
szeretnék mondani, hogy 2000-ben a népszámláláskor az ország hetvenkét
százaléka azt írta, hogy vallásgyakorló. Nyolc százaléka azt írta, hogy
meggyőződéses istennélküli ember. Húsz százalék semmit nem írt be - a langyosat
kiköpé a szájából Isten… A hetvenkét százalékból azonban a történelmi egyházak
felmérése szerint tíz-tizenkét százalék gyakorolja a kereszténységet. Hát,
ha ilyen az edzés, akkor milyen a meccs…? Ezért tart itt a nemzet… Lefordítva
a számokat, a hetvenkét százalék nyolc-tíz százaléka azt jelenti, hogy
Magyarországon van körülbelül nyolcszázezer gyakorló vallásos ember. Van
nyolcszázezer „gyakorló istentagadó” ember. És van nyolcmillió négyszázezer
ember, akikért folyik a küzdelem. Bár szerintem tíz, sőt, tizenötmillióért
folyik ez a küzdelem. Nem adom fel.
- Alig három hónapja ötmillió „langyos” volt.
- Ezért mondom azt, hogy az előbbi számokhoz képest december ötödike
előrelépés volt. Hiszen már nem nyolcmillió négyszázezer bizonyult langyosnak.
Jóllehet a szavazás következtében a jog szerint most nem lehetett a határon
túli magyaroknak lehetőséget nyújtani arra, hogy megkapják a magyar állampolgárságot,
ez valóban fájdalom. De ezen túl született egy fantasztikus remény: már
nem nyolcszázezer, hanem másfélmillió emberről beszélhetünk. Már jócskán
több a lelkében is igényes. Ez így van - és Isten mindig a lélekre épít,
nem pedig a gyalázatra. Ugyanakkor az orvos és az orvosság a betegért van,
dolgunk akad még elég, mindazonáltal - Isten ne verjen számra – 2004 tavaszán
Ferenc testvér (most továbbra is Ferenc testvér, csak azóta már közjogi
méltóság…) azt mondta, hogy Mária levette rólunk a kezét. És Mária június
13-án (a fatimai Mária jelenésének napján) válaszolt - soha nem volt addig
a jobboldalnak kétharmada Magyarországon, csak az európai parlamenti választáson.
- Azt hiszem, az sem érte el a kétharmados többséget…
- Mert nem számolt utána! Mert senki sem számol utána! Ha a szavazás
eredményét a négyévenkénti parlamenti választások „matematikájával” vetjük
össze, akkor egyértelműen kétharmados többség jön ki. Mária, bizony, felénk
nyújtotta a karját… Mellesleg, aki ilyet mond, hogy Mária levette rólunk
a kezét, az téved, hiszen még róla sem vette le. Különben nem tudna beszélni
se. Itt olyan szellemi küzdelem folyik, amelyben világos a végső győzelem,
de az érte hozott szenvedés és öröm mértéke tőlünk függ. Tudnunk kell:
mind addig nem lesznek Magyarországon alapvető, morális változások, ameddig
a jobboldalnak nem lesz kétharmados törvényalkotói, törvényhozói többsége.
Addig az országon belül csak struktúraváltásról beszélhetünk. Éppen ezért
van ez a nagy nekifenekedés, mert azok, akik a profán életet helyezik szembe
a szakrális élettel, a valóságot elébe helyezik az igazságnak. Márpedig
József Attila is azt mondja Thomas Mannnak - európai az európainak, és
melyik ebből az európaibb…? – „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Az
igazság fölötte áll a valódinak, József Attila szerint is. A valóság az,
hogy születünk és meghalunk, de ez egy profán dolog. Pontos, de profán.
Akkor válik szakralitássá, ha elhiszem, hogy van feltámadás - azaz katarzis,
azaz megtisztulás. A nemzet mindaddig nem tisztul meg, amíg törvényileg
nem lesz egy olyan helyzet - és ezt jelen pillanatban csak a jobboldaltól
tudom várni -, hogy erkölcseiben megerősödve olyan törvények születnek,
a jobboldalról igényelt kétharmados törvények, amelyek által a nemzet felemelkedhet.
Akkor végre rendszerváltás lesz, nem struktúraváltás.
- Hiszem, cimbora, hiszem, de bizonyisten, nem igaz, mondja a profán
anekdota szereplője. S ha igaz is – vajon megérjük-e?
- Nem vagyok jós, nem is szeretnék az lenni. A Jóisten helyébe pedig
végképp nem szeretném beleképzelni magam. Ő biztosan tudja, hogy ez be
fog következni; de hogy mikor, a mi életünkben-e, vagy később, ez nem egy
elsőrendű kérdés. Nem ebben gondolkodom. Nem a mában gondolkodom, bár a
mában teszek meg mindent ezért. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy minden
jót megtegyünk, hogy utódaink jó helyzetbe kerüljenek, eleink pedig ne
szégyenkezzenek. Mert biztos, hogy ennek az elnehezülésnek is vége lesz.
Mint ahogy Néró, Napóleon, Hitler és Sztálin hatalma is összedőlt. Ez is
össze fog dőlni, és Krisztus még mindig élni fog. Ő örökké él. A szeretet
– örök. Ez úgy igaz, ahogy mondom… Aminek el kell tűnnie, az eltűnik. Aminek
meg kell maradnia, az megmarad. Kétféle létezés van: az öntörvényű és az
istentörvényi létezés. Az öntörvényű létezés az egoizmus - amely előbb-utóbb
valamilyen izmusba torkollik. Vagy a liberalizmusba, vagy a fasizmusba,
vagy a bolsevizmusba, a nacionalizmusba, a globalizmusba. És még folytathatnánk…
Az istentörvényi lét az egyetlen járható ösvény. Keskeny út, de a legterebélyesebb.
A legnehezebb választásnak tűnik most, de hogy ez az egyedüli boldog út,
az biztos. Ezt kell járni. Ez egy személyes döntésen múlik, és amikor a
személyek jól döntenek, akkor már a család is jól áll; s akkor már a nemzet
és az egyetemes emberiség is. Amíg nem, addig pedig isszuk - pro és kontra,
profánok és szakrálisok - isszuk ennek a levét. „Az önszeretet önmagát
is becsapja”, mondja Elmira a Tartuffeban. A Jóisten is azt kéri: a kegyelemre
mondj igent, és a kísértésre mondj nemet. Ha pedig egyiket sem tudjuk követni,
akkor az önszeretet önmagát fogja elpusztítani; mint ahogy minden izmus
elpusztítja önmagát.
- Annyira nehéz választás, hogy mintha egyre kevesebben próbálkoznának
meg vele.
- Én azt látom, hogy egyre többen gondolkodnak így. Mert akikről korábban
azt hittük, hogy jó úton járnak, azokról kiderült, hogy egy másik út miatt
voltak a társaink… A nyolcvanas évek végén a magyarországi ellenzékben
lévők együtt voltak, de kiderült, hogy a falhoz sokféleképpen lehetett
viszonyulni. S amikor a fal összeomlott, kiderült, hogy kik voltak, akik
jobbról vagy balról nyomták, kik voltak azok, akikre rádőlt? Kik voltak
azok, akik a fal tetején ültek, s kik voltak azok, akik várták röhögve
a falban, hogy előbb-utóbb úgyis ledől. Kik voltak azok, akik már korábban
feláldozták az életüket azért, hogy a remény megmaradjon a ledőléshez,
és kik voltak azok, akik beépültek a falba. Közben pedig majdnem mindenki
nyomta valamilyen módon; ki szóval, ki tettel, ki ideológiával; és kevés
volt, aki hittel és cselekedettel. És ahhoz képest, hogy akkor hányan hittel
és cselekedettel, az Istenhez való hűséggel, de a maguk határozottságával,
ahhoz képest ezek a testvérek most egyre többen vannak. Nem igaz, hogy
kevesebben. Egyre többen vannak. Szerintem már túl vagyunk a nullponton.
Erre fényes jel volt a Kossuth tér; és fényes jel volt június 13-a. Annak
minden fájdalmával – hiszen mindannyian szerettük volna, hogy meglegyen
az igenek kétharmada – de minden fájdalmával együtt látnunk kell, hogy
már most is elmozdultunk a nullpontról. Csak a fájdalom akkora volt, hogy
sokan az elmozdulást nem is tudják értékelni. Pedig ez egy hihetetlen győzelem
volt. Gondoljon bele abba, hogy a média túlnyomó többségében a saját jövője
ellen kampányolt. A saját kormányunk is ezt tette. Ehhez képest még így
is több volt az igen, és nem nyolcszázezer volt, hanem másfélmillió. Tehát
van az országban másfélmillió ember, aki, ha nem tudom, mi esik az égből,
akkor is eltántoríthatatlan a jótól, és az igaztól. És erre a másfélmillióra
lehet egy jövőt építeni.
- A Fidesszel, vagy a jobboldallal? Sokan még mindig különbséget tesznek
– és természetesen nem a szélsőjobbra gondolok.
- Egyrészt nem gondolom, hogy szerencsés lenne szétforgácsolni az erőnket.
Másrészt június tizenharmadika arra is megtaníthatott mindenkit, hogy a
Fidesz sokkal nagyobb erő annál, mint amit gondolnak róla. Én egyébként
nem vagyok Fidesz-tag, és nem is voltam az. Nekem egy értékrendem van,
és nagyon örülök annak, hogy a Fidesz túlnyomó többsége ugyanezt az értékrendet
vallja. Így a politikában van olyan erő, amelyben megbízhatok a jövőt illetően.
Ha ez a baloldalon lenne meg, bár ezt nehezen tudom elképzelni, akkor én
oda voksolnék. Tehát a jobboldaliság azt jelenti, hogy ez ember a jobbik
részt választotta. És hogy mi a jó, az csak a bibliából olvasható ki. Azt
csak Isten tudja - nekünk ahhoz csak mérnünk kell magunkat. Hogy elkerüljön
minket a balsors, ahogy Kölcsey is írta. Nem véletlenül mondja a magyar,
hogy jobb sorsú, vagy balsorsú ember. Nem véletlen, hogy a politikai erők
hol határozzák meg magukat… És miként cselekszenek. A kilencvenes évek
elején a családom is nagyon ki volt rám, mert én már akkor a Fideszt proponáltam.
Ezek tanult, becsületes, jó szándékú gyerekek, mondtam, csak még azt hiszik,
hogy a liberalizmus jó dolog. Át kellett érkezniük a keresztényi, nemzeti
oldalra. Hagytuk volna, hogy elszippantsák őket…?
- Viszont, amíg átérkeztek, mondják sokan, tíz évet vettek el a rendszerváltás
erejéből, az attól sorsváltást remélő emberektől.
- És mi nem vettünk el az ő életükből legalább ugyanennyit? Nem mi,
és a tíz évvel mögöttünk járó nemzedék a hibás abban; nem a mi és az apáink
sara az, hogy a mögöttünk levő generáció nem úgy nőtt fel az Istenben,
ahogy kellett volna? Nem mi vagyunk a hibásak ebben? Ők megtették, felnőtt
fejjel meglépték, amit megléptek. Hát ezért olyan fontos már gyerekkorban
a hit és az erkölcstan, és ezért vagyok rájuk nagyon büszke, amiért ’98-ban
első dolguk volt a hit és erkölcstan bevezetésének törvényi szándéka. Kötelezően
az egyházi iskolákban, a nem egyháziakban pedig megpróbálták az etikát
és az erkölcstant bevezettetni. Ez kötelező lenne az állami iskolákban
is, de kétharmados törvényt igényelt volna. Két párt nem szavazta meg,
így nem is lett kötelező. Ebből is látszik tehát, hogy kinek mi a fontos
a nemzet emelkedése, növekedése, vagy elvesztése szempontjából.
- Az internetes bulvár – ha már etikánál tartunk – hírt ad arról, ha
Orbán Viktorral és Ákossal nézi meg a Csodálatos Júliát, vagy ha gyermekeit
várva a repülőtéren mindenkihez van egy kedves szava… És a polgári jobboldal
kultikus alakjaként is aposztrofálják. Bosszantják ezek a mondatok?
- A polgári jobboldal kultikus alakja lennék? Nem bosszant - hiszen
nem mindegy, hogy mit írnak? Amikor a Hídember kapcsán nagyon sokat ostoroztak,
azzal nagyon nagy erőt is adtak. Ha ez azon az oldalon ennyire fáj, akkor
valami nagyon jót akarnak tőlünk elvenni, gondoltam. Olyan voltam, mint
a ló: minél jobban ütöttek, annál jobban húztam. Annál jobban bírtam. Az
igaz, hogy helyenként zaklatottabb voltam, mert fájt az ostorcsapás, de
azt nem mondom, hogy nem ösztökélt. Ugyanez vonatkozik erre is. Ha a mi
oldalunk mondja, akkor azt kell felelnem, hogy megköszönöm, de akkor tessenek
rám jobban hallgatni. Ha a másik oldal, akkor azt felelem: észre tetszettek
venni? Lehet követni… És hogy együtt mentünk moziba? Igen. Nagyon jó filmet
láttunk. S a jegyeket én vásároltam meg? Ezt is megírták? Akkor nem nehéz
kitalálni, hogy ki tette fel… Az illető, hát elárulta magát… Legalább megtudták.
Nem titokban mentünk, csak nem hirdettük meg. Biztos, hogy van olyan politikai
erő, aki, ha moziba megy, kirendeli a média kapható részét is… És miért
ne beszélnék kedvesen az emberekkel? Én keresztény ember vagyok. Ők ugyan
azt hiszik, hogy bolond - de boldogok a lelki szegények, mert övék lehet
a mennyek országa. Hát ennyi…
- Ennyi derű és optimizmus mellett - vannak-e félelmei? Egyéniek és
közösségiek?
- Mitől féljek? Krisztus feltámadt. Buta közmondás az, hogy jobb félni,
mint megijedni. Nem igaz. Jobb megijedni, mint félni. Aki megijed, az talán
berezel, de azt ki lehet mosni. Katolikusnak ezt jelentheti a szent gyónás…
Amikor Krisztus feltámadt, azt mondta: én vagyok, ne féljetek. A félelmen
keresztül érkezik a baj. A félelem az istennélküli társadalmak egyes számú
eszköze; minden diktatúra, így a pénz diktatúrájának eszköze is. Isten
kultúrájának eszköze azonban a szeretet. Óriási a különbség. Úgy áll szemben
a félelem a szeretettel, mint a rossz a jóval, a kétségbeesés a reménnyel.
És a Remény nem hal meg soha. A Remény már nem hal meg soha - mert hogy
föltámadt… „Boldog feltámadást, uraim”!
Tamási Orosz János
(mkdsz.hu)
|