CyberPress.Sopron

(http://www.cyberpress.hu/)

Rovat: Hírek - események

2005. április 05., kedd 00:14


„Örüljetek dicsőségeteknek, adjatok hálát Istennek” - Tímár Antal emlékkiállítására -

„Örüljetek dicsőségeteknek, adjatok hálát Istennek”
- Tímár Antal emlékkiállítására -


Már öt éve, hogy Tímár Antal nincs közöttünk. Közöttünk nincsen, de velünk van. Velünk, mert lelkünk halhatatlanságra született, s lelkének gyakorlati rezdülései, képei, itt vannak velünk, körülvesznek bennünket, szólnak hozzánk. Szólnak hozzánk színeikkel, technikájukkal, mondanivalójukkal, mindazzal, amit egy teremtő lélek, a teremtett dolgok földi mestere megalkotott, megalkotott, mert sokszorosította a talentumait, mert érző ember volt, mert tudatos elme volt, mert szerette az övéit, hazáját, szeretett bennünket, önismeret és önbecsüléssel szerette önmagát, és természetesen szerette Istenét.

Bősze Balázs költő

A Soproni Képzőművészeti Kör tagja, majd vezetőségi tagja Tímár Antal Zsirán született 1935-ben. Szülőfaluja Sopron vármegyei, a Kőszeg felé ívelő országút Sopronhorpács és Répcevis között éppen csak érinti a falu szélét. Így viszonylagos nyugalomban éli napjait a község, amit már 1225-ben említ oklevél. Birtokosai a magyarság történelméből ismert nevek: Rimanóczy, Pejachevich, Jankovich, Bezerédj, Zichy-Meskó. Iskoláját 1868-ban építik, ide járnak a kertszomszéd falvak gyermekei tanulni. 1931-ben Salamonfa és Gyüleviz csatlakozik Zsirához. Ekkor a büki cukorgyár, és a politikai pályájában nagyívű képviselő, Östör József birtokait őrzi a zsirai határ. A köznemesi falu hét önkéntessel képviseli magát az 1848/49-es szabadságharcban. Barokk kastélya az Esterházyaké, majd a

Legszentebb Üdvözítő Leányai apácáké, akik Sopronban árvaházat működtettek a Halász utcában. A faluban több iparos munkálkodik, köztük Tímár Antal édesapja, aki kovács. Az üllők és kalapácsok ütemes csengése, az izzó vasak formázódása, a kézzel és lábbal hajtott tűzélesztő fujtatók zihálása neveli érdeklődő emberré művészünket. Az ember teremtő munkája, az édesapa üllőbe illesztett formázói ébresztik rá a gyermek Tímár Antalt arra, hogy rácsodálkozzon a szűkebb környezet dolgaira, emberekre, állatokra, szerszámokra, tárgyakra, arra a gyönyörű világra, amit legtöbbször egyszerű szépsége miatt nem értékelünk, és nem veszünk észre kellőképpen. Ez a gyermeki rácsodálkozás permanens folytatása a kamaszodó fiú útjainak, amíg Gyalókán, majd Szakonyon keresztül iskolába is átjárt Csepregbe. A Répce partján dohogó vizimalmok, a Kolnhofferék, Schweigerék, a salamonfai Lovranitsék tóvá szélesítő gátjain túli vizébe klottgatyás gyerekek ugrálnak virtusból, még az október végi dermesztő vizet is kipróbálva, s megtetézve egy-egy kiadós náthával. Itt öleli magához végképpen és emberéletben véges-örökre Tímár Antalt a folyócska menti völgy paradicsomi szépsége, körülkerítve az Alpokalja kéklőn idekomorodó csúcsai koronájával, az Írott-kővel, ahogyan méltó keretet adnak a zöld völgyek és sötétlő erdők a Répce fölé lehajoló fák katedrálisának! Körülnézve hány és hány képe mutatja ezt a vidéket, a határszélt jelző düledező kőkaput, mögötte a kaputorkolat szegélyezte széles tájjal, a továbbfutó úttal, vagy a faluszéli jegesedő Répcét abban a pillanatában, amint a hártyásodó víz felszínén éppen fagyra megáll a víz. Az egy pillanat megörökítése ez a kép.

Ezerszínű, mozgalmas, élénk képei sajátos technikájától ilyenek. Maga kísérletezte, találta fel, s máig őrzi a titkát annak, hogy a több rétegben felvitt festékalapból hogyan alakítja ki a formákat, a tájat, a környező világunk dolgait, s élő, ám mégis állóképpé örökítve azokat.
A jövő-menő művész visszatér a helyszínekre. Vázlatot készít, esetleg akvarellt, otthon pedig olajfestékkel álmodja farostlemezre, vászonra mondanivalóját, látásmódját. Gyermekkori emlékei kívánkoznak ecsetére, ahol kőhajításnyira egymástól alszanak a téli visszaverődő fényben szorosan összebújó falvak. Ahol még elevenebbek a szérűskertek, amikbe beleképzelhetők a diópác képek lovai, amint ugrálnak, viháncolnak a sövények mögött. A kifényesült szerszámokon rajta a dolgos, magyarhont építő, a Szentháromság nevében keresztet vető asszonyok, férfiak kezenyoma, s újjá teremtve a múlt ködébe veszőt, derűs, élénk, nyugat-dunántúli, Európára látó bizakodás lengi be azt a világot, amit Tímár Antal embersége, lelkisége, hazaszeretete, művészete, himnuszéneklésre intonáló festményei mutatnak!

Tímár Antal a több mint nyolcszáz éves Zsiráról indult, hogy Csepregen, Szombathelyen keresztül otthont találjon és építsen Sopronban. 1958 óta él a Hűség Városában, a képzőművész tehetséget vászna mellé kényszerítő házaival, útjaival, templomaival, Ikva partjával, meghitt zugaival. Az éppen párás, vagy örökös szelei miatt kristálytiszta légies tereivel, történelmi emlékeivel, amint láthatjuk Tímár Antal festményén, ahol egy szimbolikus kéz a Fő tér egykor fákkal övezett Szentháromság szobra alatt arra szavaz a magyar cédula épségével, az osztrák cédula széttépésével, hogy a nyugati őrszem, Sopron, a hűség városaként írhassa be magát a magyarság dicsőséges lapjaira. De itt figyel bennünket, figyelőket, esetleg fanyalgókat önarcképéről, ahol nem hivalkodóan, de életéből ismert pontos vonásaival lelke feszül színeiből a képre, a képekre. Az alakos képeken a családja, még ha sziluettekben is, a közvetlen szeretettek és a táj egysége. Általában a táj a domináns, ahol pedig az alak az elsődleges ott az alak, alakok köpenye ölelő-simogatója a táj. Legyen az a várostorony, vagy egy utcarészlet, ami – mintha – egyenesen a festő vászna és ecsetje miatt lett volna olyan-amilyen, egészében és részleteiben egyaránt. A kompozíció felől nézve a kínálkozó lehetőségeket – Tímár Antal maximálisan kihasználta ezeket. Amint a Naphimnuszban énekli Assisi Szent Ferenc a mindenség egységét, a részletek egybeolvadását. Tímár Antalnál a fő alakot, alakzatot körülvevő apró kiegészítő részletek a mondani- üzennivalót, a fő témát szolgálják, ahogyan ez a „Hóolvadás a Répce árterében”, a „Civitas Fidelissima” (amihez dokumentumfilmeket tanulmányozott), de a „Pipacsok”, (akárcsak előbb téptük volna le az árokpartról), és a „Hazafelé” című is mutatja, a téglagyári tavak egykori környékével, amint Seidl néni éppen bandukol hazafelé magányos házikójába. Tímár Antal „Erdei tisztás”-án a fák vonulnak a teremtésben meghatározott céljuk felé, míg az „Aszály”-ban kiszáradó kukoricafej illusztrálja a sajátos festői üzenetet: megvonták célprémiumát a munkahelyén, az ÁFÉSZ-nál. Portréi is sajátos üzenetek, egy eltűnő világ megőrzése, eltűnő, kihaló egyéniségekkel. A kereszten ülő Krisztus maga az alkotó, aki rájött, a keresztet el kell vinni nap mint nap, rá kell feszülni, hogy újjászületve lehessünk új ember, aki már egy pozitív távolságtartással szemlélheti a keresztet, és a halandók félelme eloszlatására, vigasztalására így köszön: „Békesség nektek!”
Ha ezen a mai ünnepélyes napon itt, a kiállításon körülnézünk, látjuk mi az, amit Tímár Antal megalkotott, a magáévá és a miénkké tett e teremtett világból. Az emberit, az emberi véges-örökkévalót tálalja elénk, fűszerezve isteni ízekkel!

Tímár Antal már öt éve nincs közöttünk. A Teremtő termeibe festi a „Havas Sopron”-t, „A mi utcánk”-at, a „Határvidék”-et, s a „Szüreti emlékképek”-et. Adózzunk a képeiben elevenné lett múltnak, színeiben szárnyaló szerénységének az Isteni Irgalmasság vasárnapján.
Bősze Balázs

(Elhangzott: 2005. április 3-án, vasárnap a Várkerület Galériában.A cím: Húsvét második vasárnapján a szentmise kezdőéneke!)

***
Timár Antal emlékkiállítása április 14-ig tekinthető meg a soproni Várkerület galériában (Várkerület 19.) munkanapokon 10-16 óra között, szombaton és vasárnap 10-13 óráig.