|
A Költészet Napján
A Költészet Napján
A Soproni Irodalmi Társaság költészet napi rendezvényről hírt adó meghívó
szerint most köszöntőt fogok mondani.
Készülvén tegnap e megtisztelő szerepre, az első pillanatban azzal
a kérdéssel kerültem szembe, hogy kit vagy mit vagyok köszöntendő.
A költészet napját? Vagyis azt, hogy Somlyó György 41 évvel ezelőtti
ötletéből fakadóan az anyák, a nők, a fák és virágok, a víz és sok más
egyéb mellett a költészetnek is van saját napja? Mert akkor az eszme futtatásának
szokványos iránya az lenne, hogy nem álságos-e a felsoroltakat – anyákat,
nőket, fákat és virágokat, vizet – huszonnégy órára nagy becsben tartani,
vagy legalábbis imitálni a becsben tartást. Találomra megnéztem az interneten,
ki mit kezd az idén vagy kezdett tavaly „ebből az alkalomból”. Lássuk:
a megszámlálhatatlan felolvasóest, irodalmi teadélután és versmondóverseny
mellett találtam „költészet napi kiállítás és uzsonnát”, kedvezményes kiadói
akció és könyvvásárt, versmondórekord-kísérletet (vö.: 24 órás foci), tavaly
Koko, a bokszoló vállalkozott ünnepi versmondásra (bár a híradás időpontjában
még nem tudta, melyik költeménnyel álljon a nagyérdemű elé), az idén St.
Martin szaxofonművész mutatja be a verseskötetét, fotóiból pedig kiállítás
nyílik. No comment.
Nem, minden bizonnyal nem azt kell köszöntenem, hogy van ilyen nap.
Akkor hát – lévén a születésének napja – József Attilát? Az idén igen,
lehetne; kereken száz esztendeje született, költői nagysága indokolná is,
hogy a köszöntés róla szóljon. Ám egyrészt – gondolom – nem ezt várják
tőlem, másrészt ha így is lenne, a gazdag műsor, melyben itt részünk van,
illetve lesz, megteszi helyettem. (Zárójelben harmadrészt: az ilyesféle
évfordulókon a média úgyis a „magáévá teszi” az ünnepeltet, legalább annyi
rosszat téve vele, mint amennyi jót szeretne; – küldje be a költő arcképét
levelezőlapra felragasztva, s nyerhet egy multifunkciós turmixgépet.) Zárójelen
kívül, negyedrészt: és ha nem kerek évforduló volna? Nem igazságtalan Janus
Pannoniussal, Balassival, Zrínyivel, Csokonaival, Vörosmartyval, Petőfivel,
Arannyal, Vajdával, Adyval, Kosztolányival, Weöressel, Pilinszkyvel, Nagy
Lászlóval, Illyéssel satöbbi satöbbi, mindenki mással szemben, hogy a Költészet
Napja – bár április 11-e az ő születésnapja – csupán József Attiláról szól?
Nem, minden bizonnyal nem egyszerűen József Attilát kell ma köszönteni.
Márpedig a meghívó szerint én itt ma köszönteni fogok.
Mondhatnák: hamis a logika, nem a napot kell köszönteni, hanem a
költészetet. Mondhatnák: a misztériumot, a csodát, a titkot. Mert az olyan
mint a levegőég, olyan, mint a Tenger, olyan mint a Nap, a Hold, mint az
Univerzum, végtelen és örökkévaló.
Nos, nem olyan. A költészet lege, napja, holdja, tengere nem
kívül lengedez, világol, fodrozódik vagy vet hullámokat, hanem a lélekben.
Ha van. Illetve ha olyan. Ha nem olyan a lélek, akkor nincs levegőég, nincs
Nap és Hold, nincs Tenger. Csak űr van, de az egészen más, mint az elébb
említett univerzum.
Akkor megvan. Azokat köszöntöm, akiknek ilyen a lelke. Vagyis
olyan… Na, értik… Akiknek – bár kedvükre, örömükre való – nem egynapos
ünnep a költészet, hanem levegőég, Nap, Hold, Tenger és Univerzum. Ami
persze, hogy lengedez, világol, melegít, fodroz, vet hullámot. Persze,
hogy…
Köszöntöm Önöket, akik el akartak és tudtak jönni – Önöknek nyilván
lengedez, világol, satöbbizik. Úgy tűnik, sajnos, hogy egyre kevesedünk
– ha van ilyen szó.
Köszöntöm tehát Önöket, a versszeretőket, – természetesen beleértve,
ám megkülönböztetett tisztelettel kiemelve a jelen levő költőket, írókat,
művészeket, városi és megyei önkormányzati tisztségviselőket, képviselőket.
Külön tisztelettel köszöntöm a 70 éve Sarkady Sándort és távollétében is
Kerék Imrét, aki egy hasonló rendezvényre kapott meghívás miatt nem tud
körünkben lenni.
Kedves barátaim! Bár a köszöntőből kivágtam magam (legalábbis
remélem), természetesen tudom, hogy nem megkerülhető a költészetről való
„valamit mondás”.
Az egyik ajánlkozó megoldás a „mibenlét” firtatása lenne. Ha
gondolják, firtatom, hogy mi a költészet, de nem járnánk jól, sem Önök,
sem én. A magam szórakoztatására ugyan majd’ egy napot eltöltöttem ide
vonatkozó szövegek olvasgatásával – Aristotelestől Jean-Claude Renardon,
Johann Georg Hamannon, József Attilán, Ancsel Éván, Határ Győzőn, Weöres
Sándoron, Somlyó Györgyön és Fűzfa Balázson, Parti Nagy Lajoson át
Balla Zsófiáig – de nem ezzel kéne most itt foglalkozni. Már csak azért
sem, mert többé-kevésbé okosabbak lennénk ugyan, de okosak nem.
Mi a költészet? – Ezernyi kitűnő válasz, ezernyi meggyőződéssel és
ezernyi kétséggel, bizonytalansággal – és ezernyi további kérdéssel. Hát
persze. Mit lehet válaszolni arra, hogy mi a boldogság, hogy mi a bánat,
mi a szerelem, mi a szenvedés? Mit lehet arra válaszolni, hogy mi az élet?
Azért néhány példa, illusztrációnak: „A költészet az emberiség
anyanyelve.” – – – „A költő rendet teremt a káoszban és furcsa káoszt a
hallás, a tekintet, a gondolat rendjében.” – – – „A költő a betűkkel szavakat
és nyelvi szabályokat manipulál, hogy abból mások számára élménymodelleket
állítson elő.” – – – „A költészet igazán jó társ, ha látjuk magunk körül
a szépséget, de segít akkor is, ha elfogyott lelkünkből a harmónia utolsó
cseppje.”
Hát... szépek ezek, kétségtelenül, de sokkal messzebbre nem jutunk
velük.
A legnagyobb bajban a Magyar Értelmező Szótár szócikkírója lehetett.
A nagy tudományosságban talán neki sikerült a legtávolabbra jutnia a lényegtől.
A költészet a szótár szerint: „Az irodalomnak az az ága, amely a nyelv
művészi módon megformált eszközeivel, verses alakban fejezi ki a költő
tudatában tükröző (sic) valóságot, a költőben támadt gondolatokat, érzéseket.”
– „A költészet az irodalom legmagasabb foka.” – „Vmely nép, nemzet, társadalmi
csoport v. írói közösség (iskola), ill. korszak költői alkotásainak összessége.”
– „Egy költő verses műveinek összessége, a benne megnyilvánuló sajátos,
jellemző érzés- és gondolatvilág.” – „Vmely irodalmi műben az érzelem és
képzelet gazdagságával telített líraiság, költőiség.”
A költő meghatározása sem kevésbé borzasztó: „A költészetet művelő,
gondolatait, érzelmeit verses formában kifejező művész; versíró.” (Van:
alanyi, koszorús, fiatal, nagy, tehetséges, költőegyéniség, költőfejedelem,
költőóriás.)
S hogy egy kis nőnapi hangulatot is lopjak ide: külön szócikk
a „költőnő”, melynek imígyen szól a meghatározása: „költészetet művelő,
verseket író nő; női költő”. Ez jó. Ez nagyon jó. Ez már közel áll a modern
költészethez is.
A „költőpénz” szócikk nagyon helyesen csak egy meghatározást
tartalmaz, mely szerint ez „állandó jellegű, de másodlagos fontosságú személyi
kiadások fedezésére szükséges, il.l erre fordított pénzösszeg”, hiszen
a másik szóba jöhető értelmezés – ti. a költő pénze, már ugye, amit a költéssel
keres – üres kategória.
Lehet, hogy Emily Dickinson versét kellett volna a szótárba beszerkeszteni?
Nehezebb, de közelebb visz a lényeghez:
Végül is azt hiszem, előbb
Költők – aztán a Nap –
A Nyár – Isten az Égbe fönn –
A lista ennyi csak.
De visszanézve – úgy tünik,
Az első: mind a négy –
A többi mind fölösleges,
Költők – ennyi elég.
Ha jól meggondolom, előbb
Költők – aztán a Nyár –
A Nap – Isten az Égbe fönn –
S a leltár készen áll.
De visszanézve – úgy tünik,
A többi semmiség –
Az elsőben mind benne van:
Költők – ennyi elég.
Nem folytatom, mert egyre és egyre távolabb kerülnénk mindattól,
amiről ma itt szónak kellene esnie.
Mindenesetre költészet-nemköltészet, vers-nemvers ügyben ellenállhatatlanul
jött az elmémbe a Négyszögletű Kerek Erdő költői versenye. Ideidézem, mire
gondolok:
Legelsőnek Szörnyeteg Lajos készült el a verssel. Föl is állt, hogy
elszavalja.
„A múltkor Mikkamakkával
Fát vágni mentünk az erdőre,
De olyan szerencsétlenül dőlt
A fa, hogy Dömdödöm alászorult.”
Huhú, fiúfütty, lengettek, rengettek, fütyörésztek, fityirésztek a többiek.
– Ez nem vers, kikérem magamnak! – dühöngött Bruckner Szigfrid.
– Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! – méltatlankodott Szörnyeteg
Lajos.
Mikkamakka ráncolta a homlokát.
– Hát bizony - mondta aztán –, kedves Lajos, ez tényleg nem vers.
– Miért – lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos –, amikor a sorok
szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik?Akkor
miért nem vers?
Mikkamakka elgondolkozott, vakarta a feje búbját. Valami okosat akart
kisütni. Ki is sütött, mert amikor Szörnyeteg Lajos harmadszor kérdezte,
hogy miért nem vers, rávágta:
– Csak!
És lássuk be, igaza volt.
Bevallom, hogy e beszédre való készülés során rendre úgy éreztem,
hogy itt nem beszédnek kéne történnie, hanem beszélgetésnek. Például úgy,
hogy mindenki elhozna néhányat a kedves könyveiből, aztán azokat az évek
során ide-oda bedugdosott céduláknál kinyitnánk, és felolvasóestet tartanánk.
Aztán ki- és bejelentenénk, hogy ez nekem tetszik, ez meg nem. Passz. Legfeljebb
még a miértekről eshetne szó. No meg a hogyanokról. Legfeljebb azt mondanánk,
hogy: „csak”.
A szöveggel való tehetetlenkedésem közben össze is kapkodtam
hirtelen egy csomó könyvet, régi, gépelt és újabb, fénymásolt lapokat,
csinálva vele rémes rendetlenséget asztalon, fotelban, kanapén. És azonnal
tudtam, hogy végem van, ebből olvasás lesz, nem írás. Persze, igyekeztem
a mai napra illők közül válogatni, de közben mindenféle eszembe jutott,
ami miatt hol ide kaptam, hol oda.
Eszembe jutott, hogyan játszódott le előttem, mint egy film,
Arany Szibinyáni Jank-ja – amit nagyanyámnál, a padlón, a könyökemen és
térdemen állva ringatva magam – az Ifjú Polgárok lapjában olvastam. ––
Zsigmond király és a rác István vajda vadászatán a nagy egymásra licitálás
közben egy fiatal apród, Janko Szibinyáni – vagyis hát az ifjú Hunyadi
János – veszi űzőbe a hirtelen felbukkant farkast… és pereg a film:
Zörmöl a gaz, reng a sűrü:
Nagy csikasz vad ugrik föl, de
Visszaperdül, mint a gyűrü -
"Hallod-e Jánk! ím királyod
Szeme látja, – s ez jutalma,
Hogy te nékem azt a farkast
Megkeríted élve, halva."
Rövid a szó, – gyorsan hangzó
Kísérője büszke jelnek:
De sokallja, meg se hallja,
Már nyomúl a hősi gyermek.
Hol királya, még a tájra
Szeme egyszer visszalobban,
S a vad állat meg sem állhat:
Mind szorítja, űzi jobban.
S majd a róna sorompója
Nyílik, amint hajtja ménjén,
Majd eltűnnek a sürűnek
Lombos, ágas szövevényén.
Itt gyalog száll, – paripája
Fel s alá nyerít gazdátlan;
Szóla Zsigmond: kár volt, mégis!...
Szól a vajda: semmi! bátran!
Jank azonban mind nyomon van:
Le, a völgynek, fel, a hegyre,
Vadcsapáson, vízomláson
Veri, vágja, űzi egyre.
A vad olykor hátra horkol,
Foga csattog, szája résnyi,
Majd, mint vert eb, kit hevertebb
Ostor üldöz, szűköl és nyí.
És tovább, de nincs rá időm.
Aztán eszembe jutott az illusztrált Toldi-kötet, amit szó szerint darabokra
olvastam; minden lapja külön, barna borítója kifakult, foltos, de nincs
szívem megválni tőle. Abban ilyen csodákra leltem:
Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.
Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól,
Jobban a nádasnak csörtető vadától,
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.
Hanem amidőn már szépen megpitymallott,
És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott,
Akkor lelopódzott a fiú fejére,
Két szárnyát teríté annak két szemére;
Aztán álommézet csókolt ajakára,
Akit mákvirágból gyüjte éjszakára;
Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén
Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.
Aztán eszembe jutott az kis alakú, fehér iskolásfüzet, aminek
az elejére – lehettem 10-11 éves – a tőlem telhető legnagyobb műgonddal
fölírtam, hogy „Legkedvesebb verseim”. Néhány éve, talán valamelyik születésnapomkor
kaptam meg édesanyámtól, aki őrizgette; tegnap tűvé tettem érte polcot,
fiókot, de nem találtam. Emlékszem, hogy amiket ebbe a füzetbe írtam, azokat
a verseket meg is tanultam. Például ezt, Kosztolányitól:
Ódon, ónémet, cifra óra
áll a szekrényünk tetején,
szálló korok bölcs bámulója
közönyösen tekint felém.
Aranycirádás, pici tükrén
még mosolyog a rég letűnt fény,
de már nem úgy, mint hajdanán,
mert ő ütötte el az éjfélt,
mikor meghalt a szépanyám,
fehér, mosolygó szépanyám.
Már nem vakít ragyogva többet
a sápadt alt-Wien-porcelán,
parókás, farsangos időknek
parfümjét leheli reám.
Nehéz, tömjénes, cukros illat,
a lelkemig fáj, szívemig hat,
s a múltat visszaálmodom,
hogy ez aranyló óra mellett
az apám játszott egykoron,
apám nevetgélt egykoron.
És tovább, de nincs rá időm.
Aztán eszembe jutott az olcsó könyvtáros Odüsszeia, ami beleszerettetett
a hexameterbe, arról meg Radnóti-versek megkönnyeztető gyönyörűsége:
Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül a part is,
olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábanyomán már
kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol.
Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán,
tárnák mélyein és a vakondok túrta lyukakban,
fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében,
s csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld.
S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék
lánggal lobban az ég.
Vagy:
Pásztori Múzsám, légy velem itt is e városi berken,
(…)
Légy velem itt! tanitok s két óra között berohantam
elmélkedni a füst szárnyán a csodás szerelemről.
Mint a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty,
ujraszül, azt hittem s fölemelt a magasba, az ifju
régi tetőkre, a vágy kamaszos vadonába röpített.
Pásztori Múzsa, segíts! Most róla rikoltnak a hajnal
kürtjei mind! párás teli hangon zengik alakját,
hogy süt a teste, szemén hogy villan a nyurga mosolygás,
ajkán táncos, okos léptekkel hogy jön a sóhaj,
hogy mozdul, hogy ölel, hogy nézi a holdat az égen!
Aztán eszembe jutott, hogy mennyire szerettem volna megírni én ezt a
József Attila-verset:
Fiatalember, húszesztendős, velem egyidős,
Szép szeretőjét nagyon szereti.
Ugy szereti, épp mind medrét a folyó,
amelyikben a halak is lebúnak az
iszapba, ha elfáradtak.
Csak símogatja és nagyon szereti.
Ha virágot kap, mind odaadja,
a kenyeret is odaadja, nem szegi meg maga.
Fölolvassa neki az újságot,
megvárja, amíg elalszik, aztán elalszik ő is.
Tüzet rakni is segít és fütyörészve vágja föl a fát
Ha volna szeretőm, én is nagyon szeretném
Éppen mint a medrét a folyó.
Aztán eszembe jutott a Janus Pannonius-bolondériám, epigrammáival
szórakoztattam mindenkit, hadd olvassak el két ideillőt. Az egyik – Pálhoz:
Verseidet, Pálom, melyeket kijavítani küldtél,
Megjegyzés nélkül visszaadom teneked.
Hopp! Ne örülj, magadat hiu ábrándokba ne ringasd:
Kell-e javítani, hol csapnivaló az egész?
A másik – Gryllusra (ő nagyon a bögyében volt):
Gryllus, amíg te zengesz, hallgatnak a tücskök a pusztán.
Némulnál te el és zengene künn a tücsök!
Aztán Ady és Babits, akikről megbizonyosodtam hogy felnőttnek kell hozzájuk
lenni, s úgy fáj és éget egyre jobban, ahogy múlik felettünk az idő. Ki
ne ismerné:
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
Aztán a Kalevala-szerelem… Hogyan ideillik! – Nagy Kálmán fordításában:
Mind csak azon gondolkodom,
egyre azon elmélkedem:
Kedvem támadt énekelni,
jó szívvel beszédbe fogni,
népünk versét mondogatni,
régiek dalát dalolni.
Szavaim számban olvadoznak,
beszédeim bontakoznak,
nyiladoznak nyelvem hátán,
futamodnak a fogamra.
Jöjj hát, öcsém, jó barátom,
gyere, gyermekkori társam!
Daloljuk dalunkat együtt,
ketten kezdjünk énekelni,
mert most megint összegyűltünk,
megérkeztünk messze földről!
(…)
Kösd a kezedet kezembe,
ujjad ujjaim közébe,
jó éneket énekeljünk,
legjobb dalunkat daloljuk,
hallgassa meg minden jámbor,
tudja meg, aki akarja,
(…)
Bőviben van még varázsszó,
titkos ige, mit tanultam:
szakítottam útnak szélén,
téptem hangafüves téren,
bokor-ágról bontogattam,
hajló vesszőn hajtogattam,
fű fejéről fejtegettem,
kisutcán földből kivettem…
(…)
Jó dalt fogok majd dalolni,
szép éneket énekelni
jó falattal, rozskenyérrel,
söritallal, árpalével.
De ha inni mégsem adnak,
egy kis sörrel nem kinálnak,
akkor szólok szűkebb szájjal,
mondok verset tiszta vízzel
mai esténk vígságára,
nagy napunk dicsőségére,
akár hajnali örömre,
új reggelnek kezdetére.
Aztán persze… persze: újra Weöres, most már a gyerekeimnek mondva
a Bóbitát, Bábos Dorkát, galagonyát, letye-petye-lepetyét, és magam szerzette
dallammal és koreográfiával előadva azt, hogy:
panyigai panyigai panyigai
ü panyigai ü
panyigai panyigai panyigai
ü panyigai ü
kudora panyigai panyigai
kudora ü
panyigai kudora kudora
panyigai ü
kotta kudora panyigai
kudora kotta ü
kotta panyigai kudora
panyigai kotta ü
ház panyigai kudora
ü kudora kotta ház
kudora ház panyigai
ü panyigai ház kotta
Jaj, Istenem, ezek morzsák csak, s már rég túlléptem azt az időt,
amit az illendőség megenged.
Kedves Barátaim! Most bizonyára sokukban idéződtek fel hasonló
emlékek. Hogy amikor ez meg az így és úgy volt, akor melyik vers jött el
magukhoz, hogy röpüljenek vele, vagy belekapaszkodjanak, vagy csak hagyják
magukat ringatni általa.
Ha hazamennek, vegyék le a polcról és nyissák ki a cédulás könyveiket!
Köszönöm, a türelmes figyelmüket
Sass László
(Elhangzott a Magyar Költészet Napjána soproni Várkerület Galériában,
2005. április 11-én)
|