|
A lehetőségben élünk
A lehetőségben élünk
Jn 6,51-59 Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.” Erre vita támadt a zsidók közt: „Hogy adhatja ez a testét eledelül?” Jézus ezt mondta rá: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” Ezeket mondta, amikor Kafarnaumban, a zsinagógában tanított.
A ma élő ember érzékeit megszámlálhatatlan valóságos és virtuális, multimédiás inger "csiklandozza". Eltompultak érzékszervei, és hosszú idejű "kikapcsolás" szükséges ahhoz, hogy a természet, a való világ ingerei ismét az őket megillető nagyságrendben foglalják el a helyüket életünkben. Így járnak például azok, akik napokat töltenek (lehetőleg nem motoros) hajón, és amikor újra partra szállnak, a korábbi, vízen töltött éjszakák elemi igézetéből, a csillagokkal teli ég után a szárazföld, a virágok, a mezők illatát érzik fokozottabban, s így talán valósan érzékelik a mindent elnyomó benzingőz és kipufogógázok élményölő "civilizált" szagát is.
Hasonlóan elementáris, bár jelentőségétől még így is megfosztott illatot jelent az otthon, gépben sütött kenyér és a megnyitott hordóból frissen lefejtett bor párolgása. Elemiek ezek az illatok, mert elképzelhetetlen hosszú ideig ez volt a bázis-élménye az embernek, a biztonság mámorító illata a nagy és rövid ideig tartó bizonytalanságban, amit életnek, emberöltőnek is neveznek. A holnap gondolatának nélkülözhetetlen előfeltétele és a különleges gondoskodásnak, az ünnepnek a hordozója a két anyag, a kenyér és a bor. Az élet meghosszabbítását anyagában garantáló ajándéknak az Utolsó Vacsorán nem lett újabb jelentéstartalma, csupán szellemileg-lelkileg, ontológiailag vetítődött ki egy más dimenzióba.
Új tartalmában új viszonylatot célzott meg. Természetesen valamennyire fundamentális létében is elkülönítődött, szakrálissá vált. Ahogyan mondani szoktuk: Krisztus jelenlétével az egész Földet megszentelte, átlényegült testének és vérének hátrahagyásával pedig a létünk megszentelésére adott lehetőséget. Megfelelő eszközt a megfelelő célhoz.
Többszörösen, immár szétválaszthatatlanul összekapcsolja létünket Istennel. Ki tagadhatná közülünk, hogy genetikai csodáink ellenére is Isten adja dolgaink növekedését munkánk közepette és ismét Ő nyúl hozzá, amikor a kovásztalan kenyérben és borban a valóságosan felénk nyújtott testet és vért (az élet és lélek hordozójának szimbólumát) kínálja, hogy a vétel után ismét egyéni módon kapcsoljon össze magával.
Kibogozhatatlan, egymásban elmerült, boldog lét, melyben nem választhatók már szét a mi végtagjaink és az Ő arca, sokszor - titokszerűen - még mások számára sem.
Nézzük, hogy az átelmélkedettek hogyan jelennek meg egy csodálatos, tömörségében külön csodálható latin nyelvű himnuszban és annak legalább annyira mély, bravúros magyar fordításában!
Sanctus Thomas Aquinas (1224--1274)
Hymni de SS. Eucharistia.
Adoro Te. |
Aquinói Szent Tamás (1224--1274)
Himnuszok az Oltáriszentségrôl.
Rejtezô Istenség. (Sík S. ford.) |
Adoro Te devote, latens deitas,
Quae sub his figuris vere latitas.
Tibi se cor meum totum subiicit,
Quia te contemplans totum deficit.
Visus, gustus, tactus in te fallitur,
Sed auditu solo tuto creditur.
Credo quidquid dixit Dei filius,
Verbo veritatis nihil verius.
In cruce latebat sola deitas,
Sed hic latet simul et humanitas.
Ambo tamen credens atque confitens.
Peto quod petivit latro poenitens.
Plagas sicut Thomas non intueor,
Deum tamen meum te confiteor,
Fac me tibi semper magis credere,
In te spem habere, te diligere.
O memoriale mortis Domini,
Panis vivus, vitam praestans homini,
Praesta meae menti de te vivere
Et te illi semper dulce sapere.
Pie Pelicane, Iesu Domine,
Me immundum munda tuo sanguine.
Cuius una stilla salvum facere
Totum mundum quit ab omni scelere.
Iesu, quem velatum nune adspicio,
Oro, fiat illud quod tam sitio,
Ut te revelata cernens facie
Visu sim beatus tuae gloriae!
|
Rejtezô istenség, hittel áldalak,
Ki elrejteztél itt bor s kenyér alatt.
Szívem te elôtted megalázkodik,
Mert ha téged szemlél, megfogyatkozik.
Szám, kezem, látásom, benned fennakad,
Bizton hitem mégis hallásból fakad.
Hiszem mind, amit szól Istennek Fia,
Nincs igazabb, mint az Igazság szava.
Rejté a keresztfa istenségedet,
Itt az emberség is elrejtezkedett.
Mind a kettôt vallván és hittel hívén,
Mit a jobb lator kért, azért esdek én.
Sebeid Tamással nem szemlélhetem,
Te vagy mégis, vallom, Uram, Istenem.
Add, hogy egyre jobban higgyek teneked,
Tebenned reméljek és szeresselek.
Uram halálának szent emlékjele,
Élô kenyér, nekünk élet kenyere!
Hogy belôled éljen, késztesd lelkemet;
Soha ne feledje édességedet.
Kegyes pelikánunk, égi szeretet,
Véredben, tisztátlant, moss meg engemet,
Egy cseppje elég, ha a mérlegbe hull,
Az egész világnak bűnváltságaul.
Jézus, most csak arcod leplét láthatom,
Add meg, Uram, amit úgy szomjúhozom,
Boldogan, lepletlen lássam színedet,
És dicsôségedben dícsérhesselek.
|
- DI -
|