|
Spányi Miklós a fortepianonál
A Soproni Ünnepi Hetek Régi Zenei Napok rendezvénysorozatának június 30-i programján (melyet az idei sorozat egyik fő eseményének tartott előre a szakma) este a Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Centrum Petőfi termében Spányi Miklós adott hangversenyt. A műsor első felében Carl Philipp Emanuel Bach művei (B-dúr szonáta, Esz-dúr fantázia, D-dúr rondó, D-dúr szonáta), míg a hangverseny második felében L.van Beethoven B-dúr szonátája - op.22. volt hallható.  Az 1990. óta Finnországban élő és ott tanító, de Európa-szerte koncertező és mesterkurzusokat tartó művész nem először jár Sopronban, fortepiano-játékát is hallottuk már éppen a Régi Zenei Napok korábbi rendezvénysorozatain. A főleg C.Ph.E.Bach munkáit kutató, kottáit közreadó és discográphiáját folyamatosan kiadó művész az autentikus Bach-fiú munkái (aki a Mendelssohntól eredeztethető Bach kultusz előtt népszerű muzsikájával csaknem a teljes feledésbe taszította J.S.Bach munkáit) interpretációjának elismert képviselője. A hangverseny műsora tanárszerű, didaktikus összeállításnak bizonyult. Az első mű "mellbevágó", meghökkentő, nagyon sok benne az ad hoc jellegű fordulat, a "mezítlábas" hallgató sokszor olyan érzéssel fordul a mellette ülőhöz, mint akinek éppen valaki blattolna, mintha ad libitum valaki most próbálná éppen (rajta) ki a legújabb rögtönzéseit. Mintha az előadó is csak egy ismételt oda-vissza lapozással venné észre, hogy vége a tételnek...A sok kottapakolás csak megzavarja, és a profi, vájtfülűekkel egyetemben szerencsésnek érzi magát, amikor az előadó feláll és meghajol, mert egyedül innen tudják mindketten, hogy vége a műnek - pedig ő a futamok és ismétlődő motívumok alatt már fantáziát-rondót elhagyott a műsorfüzetben. De jönnek azok is. Szerencsére jóval későbbi jegyzékszámmal, "konszolidáltabb" kivitelben és jó előadásban, majd, hogy még ne érezhesse egészen biztonságban magát, még egy visszatérés egy korábbi szonátához, mely egy andante végén mindenki számára ismételt meglepetésként végetér. A hallgató számára a szünet az igazi lehetőség, amikor feldolgozhatja, hogy valójában mit is hallott és mely szerzőtől: a születés és halál évszámai hamar egy dekadens kor legvégére datálják az életművet, ráadásul egy olyan zseni csemetéjéről van szó, akinek apja már úgy lezárt egy korszakot, hogy abban ugyanúgy újat teremteni értékben egyszerűen lehetetlen. Ráadásul a csemete meglehetősen csapongó, elfelejti elégetni a kísérleti kottapéldányait és nem biztos, hogy lelki harmóniája adja a biztos hátteret az alkotáshoz. Azok az igazán szerencsések, akik a megpróbáltatások ellenére kitartanak, mert a második félidőben egy csodálatos Beethoven interpretáció élvezői lehetnek. Az analógia adott, a disszonancia feloldása, a kezek felelgető játéka átkacsint az első részből, sőt a késői nyitányok ismétlődő crescendója még a Beethoven életművön belül is áthallást sejtet, de ez már egy kiforrt, konszolidált hangzás egy új viszonyok között konszolidálódó Európából. Ez már a klasszikusok hangja, a megszokottnál kicsit lassúbb tempóban előadva, de - mondhatni - meditatív tartalommal megtöltve, a szakma legfontosabb szabályait mindenütt betartva. Klasszikus előadás, érzelemgazdag és ugyanakkor racionális. A hosszú tapsra és tini-tanítványi sikolyokra válaszként elhangzó két ráadás is megoszlik a két rész között, de fordított sorrendben. Még szerencse, hogy a Beethoven szonáta hangjait nem mossa ki fülünkből a kedvenc, akinek minden bizonnyal különleges jelleme és törékeny idegrendszere minden más művészeti ágakhoz hasonlóan méltán vonzza a kutatókat: itt és most a klasszikusok előfutárának tartott C.PhE.Bach-hoz Spányi Miklóst. - DI - |