|
Händel: Theodora
Az Evangélikus Templomban a Soproni Ünnepi Hetek Régi Zenei Napok rendezvénysorozatában egy nagyon szerencsés sorozat folytatódott júl.1-n. Az Orfeo zenekar a Purcell kórussal, Vashegyi György vezényletével a magyarországi, nemrég Budapesten lezajlott premier után - minden hallgató szerencséjére -itt ismételte meg az eddig jóformán teljesen ismeretlen Händel oratórium előadását.
 Az 1750-ben, Londonban bemutatott - mindmáig nem túlságosan népszerűnek, frekventáltan előadhatónak bizonyuló - oratórium forrását, a teljes és a Händel által véglegesnek elfogadott szövegeket összevetve azt kell mondanunk, hogy az oratórium tartalmát a szerzők (Thomas Morell librettista)- talán éppen a szélesebbkörű elfogadhatóság reményében - valamennyire vulgarizálták, nem merték vállalni a legendáriumokban fellelhető teljes keresztény gyökerű történés színpadra-vitelét, mely a mai művészeti happeningek ismeretében (pl Az Ember Tragédiája) nem szokatlan és még talán meglepőnek sem mondható. Az oratórium maga egy ókeresztény mártírium története a római császárság korában, mely a mű mások által történő leírásánál és elemzésénél valamilyen fokban egy szerelem tanulságává szelidül, hogy az egyébként teljesen keresztény mű túl "erős" történetének visszatartó erejét valamilyen fokban megtörje, és egy filosz érzelmi kötödésének szintjéhez közelítse. A mű persze így is sok alkalmat ad, akár a bibliai ihletésű szövegeken, akár magán a történésen keresztül (és némi fáradsággal legalább az eredeti történethez az érdeklődés szintjén visszanyúlva) a teljes eredeti mondanivaló acceptálásáig.  A mű magyar színreállítója, Vashegyi György ezt így fogalmazza meg a librettóban szereplő, de megzenésítésre már nem került szövegrészlet alapján: "Aki az életben reménykedik, annak kívánnia kell a halált". S ha ez a mai keresztény pasztorációnak nem is az alapgondolata, a hit tartalma alapján mégiscsak megfelel éppen ennek a dualisztikus állapotnak, amiben a hívő itt a földön létezik. Különösen előre sejthető mártírium esetén! Ha már a beállítódásnál tartunk! Mindenki számára fogalmazok így, de ez nyilván csak azok által elfogadható, akik vallják az értékek valamiféle abszolút linearitását: Mind "alapanyag", mind előadásbeli színvonalát, katarzist szerző léte alapján azt kell mondanom, hogy a 2005-ös év Soproni Ünnepi Hetek a tegnapi estén túllépett a csúcspontján. Sajnos nem telt meg a hatalmas befogadóképességgel rendelkező Evangélikus Templom ezen alkalommal, pedig erre az élményre mindenkinek nagy szüksége lenne. Nem véletlenül ünnepelte a közönség az előadókat véget nem érő vastapssal, reakciójában a János Passióra adott feleletét idézve. Mind a mű, mind az előadás tökéletesen megfelelt a létező etalonnak. A bejáratnál kapott kétnyelvű (ó-angol szöveg és magyar fordítás) szövegkönyv nagyon megkönnyítette mindannyiunk dolgát, akik csak a történetet ismertük, de kizárt, hogy akár mai angol nyelvtudással, a kiváló szövegmondás mellett is, a segítség nélkül bármit is felismertünk volna a hallottakból. A libretto annak felismerését is elősegítette, hogy felismerhessük: milyen kiváló, scenikailag akár az operaszínpad megkívánta mozgalmassággal is rendelkezik a mű, egyáltalán nem vontatott cselekményű, modern. Valóban csak a nagy Bach művekhez lehet hasonlítani!  A budapesti premierről szóló beszámolók a zene- és énekkar maximális dicsérete mellett a szólistákkal kapcsolatban egészen picit visszafogottnak tűntek. A soproni előadásban a szólistagárda, mely a hírvivőt kivéve teljesen kicserélődött, ritkán hallható egységben teljesített. Közülük talán Bárány Péter kontratenorja lehet az, aki a legkevesebb tapasztalattal rendelkezhet az ilyen típusú előadásokban, de a tegnapi estén gyönyörű, átélt, és a zenekarvezető koncepciójához csaknem tökéletesen alkalmazkodó, de önállóságát is megőrző produkciót mutatott be. A teljesítménye csúcsának én a Zádori Máriával énekelt duetteket tekintem, s ekkor nemcsak abból indulok ki, hogy még tökéletes hangbiztonság esetén sem biztos, hogy hálás dolog együtt hangzani a kétségkívül a régi zene, az oratóriuméneklés "nagyasszonyává" kinőtt szopránnal.Most ez tökéletesre sikerült. A társas éneklés ilyen foka már kétségtelenül érett művészi kvalitás. Zádori Mária jött, énekelt és tarolt. Manapság tőle az már természetes, hogy nagyon szép és tiszta hangon, érthetően, kifejezően hangzik fel a dallam, szólal meg a ritmus. Az azonban nem olyan természetes és mindig újra csodálható, hogy autenticitása töretlen, és az a fajta scenikus lehetőség, amit a libretto hoz magával, nála jut a felszínre a leginkább. Hihetetlen dráma megy végbe a kottaállványnál álló szopránban, s ennek mi is boldog tanúi vagyunk. A teljesítménynek talán túlszárnyalhatatlan csúcsai azok a piano áriák, melyek előadása valami hihetetlenül nehéz, de tökéletesen megoldott (elsőként pl a 9. sz. recitativo-t követő ária). Händel gondoskodott arról, hogy senki ne maradjon nehézség nélkül a szólisták közül. A Septimius szerepét éneklő Megyesi Zoltán például a sok szép dallam mellett kapott a szereptől egy olyan virtuzitást igénylő áriát, aminek már puszta kiéneklése is bravúr. S a teljesítés mellett még a megformálásra is jutott erejéből. Így nyújtotta az est egyik legemlékezetesebb zenei élményét (pl. a 15.sz. recitativot követő áriában). Halmai Katalin Irene-jét is úgy emlegethetjük, hogy az ideálist megközelítve, nagyszerű hanggal és lelkes, tiszta, átélt előadásmóddal ajándékozott meg mindannyiunkat Amikor énekelt, mindig első volt az egyenlők között, ami a kulturált előadásoknak sem mindig tapasztalt jellemzője. Nála is, de minden szereplőnél már elővételezve a zenekar nagyszerű teljesítményét, azt is hangsúlyoznunk kell, hogy megszokott esetben egy zenekar egy áriához ilyen vagy olyan kíséretet nyújt. Itt ennél sokkalta többről volt szó. A rendkívül gondos, a hangok és hangszínek, pl a hangsúlyozott pianók megvalósításával a zenekar egyfajta nemes konkurrensé "lépett elő" az előadásban. Kihívást jelentett minden énekes számára, hogy például pianoban meg tudja-e azt valósítani, aminek eléneklése - mondjuk - mezzoforté-ban nem jelentett volna igazi feladatot.  Hámori Szabolcs Valens szerepében "szikla-szilárd" pont a megtérők seregében, s mint szerep, ennyivel egysíkúbb. Nem úgy Hámori teljesítménye, akinek nagyon szép hanganyaga külön élményt jelentett. Teljesítménye mind lírai, mind virtuozitását illetően a többi szólistával egyenlő. Szólnunk kell a kórustag Gavodi Zoltán hírvívőjéről is, aki a nehéz nyelvű szöveget hitelesen tolmácsolva, s ha ilyen létezik Händelnél, egyszerűen elénekelve, "menetrend szerint" megjelent és vitte tovább az előadást, hogy aztán visszatérve a kórusba, ott is remekül szerepeljen. Az ilyen szereplések nemcsak a kórustagok megbecsülését jelentik (ami egyébként a barokkban teljesen természetes volt), hanem azt is bizonyítják, hogy egy ilyen limitált létszámú kórusnál már nagyon nem mindegy, hogy a tag milyen - akár egyéni szereplésre is kész képességekkel - rendelkezik.  A Theodora-ban a kórusnak is mozgalmas ugyanis az élete. Hol a pogányok nyelvén szólal meg szenvedélyesen, érzékien, lelkesedve, hol a keresztények imáit énekli, gondolatait tolmácsolja. A többes szerep láthatóan nem okoz problémát a Purcell kórusnak: a profizmus felső fokán énekelnek és hasonló, a tökéletességre törekvő ambicionalitással közelítenek minden megszólaló hanghoz, mint az előadás többi szereplője. Amit pedig Händeltől a Theodora-val kapcsolatban talán a legtöbbet idéznek, mármint, hogy ő kórusmunkássága csúcsának nem a "Hallelúját", hanem a Theodora második részének zárókórusát tartja, annak igazságáról a soproni előadásban minden hallgató meggyőződhetett. Persze nem marad ki az oratóriumból az a pici részlet sem, aminek alapján a Hallelujára asszociálni tudunk (a 44. szólót követő kórus).  A zenekar hangzása a régi, munkálkodását pedig ugyanaz az igényesség jellemzi, amit már lassan megszokhattunk tőlük. Ennek megszerzése talán a lelkesedéssel nem olyan nagy dolog, tartós fenntartása azonban hihetetlen teljesítmény. Csak ha zeneszerszámaik pátyolgatására gondolunk, melynek megfigyelése a magasból külön élmény, s amely a nem játszott időben sem teszi tétlenné pl a fafúvósókat, elgondolkoztat, ugyanis a nem öncélú tevékenység eredménye is, hogy a legtöbbször olyan szépen és tisztán szólnak pl. abban a "dunsztban", amit a tegnapi hirtelen időjárásváltozás okozott a kinti hideg, de a templomban megszorult meleg és a lélegző közönség kombinációjaként. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a soproni előadás minősége olyan volt, hogy akár egy az egyben készülhetne róla (s csak remélhetjük, hogy valóban készül) lemezfelvétel. A lassú kiséretek és a virtuóz részletek is "együtt vannak" a zenekar hangzásában. Természetesen nem hagyhatjuk ki a felsorolásból az előadás motorját, a mű magyarországi bemutatójának atyját, a karmestert, Vashegyi Györgyöt. Mindamellett, hogy tudományos-fordítói tevékenységével, fantasztikus munkabírásával előkészítette az eddig elhangzott két előadást, vajon kellőképpen méltányolható-e a tény, hogy egy méltatlanul mellőzött remekművet fedezett fel számunkra is? Látható eszköztára észrevehetően egyszerűsödik, mindezzel együtt hatékonyabbá is válik. Minden mozdulata a helyén van és a szereplők szemével nézve csak örülni lehet annak, hogy minden más nüansz mellett helyén vannak az "egyek" és megfelelően osztottak a ritartando-k kottaértékei is, kellő időben érkezik a fugato-ban a beintés. Egyáltalán mindenre gondot viselő gazda módjára hordozza az előadást, aki a legkisebb oda nem illő rezzenés esetén is láthatóan az egész, a folytathatóság teljes gondjával figyeli a fejleményeket.  Nem, nem fizették le a beszámoló íróját! Vannak még ilyen csodák, amikor az elenyésző számú lapsus, a hihetetlenül kevés oda nem illő hang már nem érdekli a kritikust, mert az egész megragadta, mert mint mindenki másban, úgy benne is az a katarzis munkál, amire minden előadáson annyira várunk, de ami olyan kivételes pillanat csupán, mint amilyen a tegnapi este is volt. Köszönjük. - DI - |