|
Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon
Sarkadi Imre: Oszlopos Simeondráma három felvonásban
 1.A darab és kora Sarkadi Imre, az Aczél korszak közvetlen előzményeként a magyar munkás-irodalom "dísz-egzisztencialistájaként" írta darabját. Láthatóan nem zavarták a darab címében és tartalmában sorozatosan előforduló durva tartalmi csúsztatások, érdemi magyarázat nélkül, igazságként kikiáltott hazugságok. A monológok gondolatfolyamainak egyes részei meglehetősen zavarosak, a demagóg hangsúlyozás hatására épített, az elferdült stílusjegyei ellenére határozott áthallásban született szövegek előadása hasonló "hatásmechanizmusra" épít, mint annak idején az egyes színházak "bemutató volta" és a "Szülőföldem" adásai. A darab mai színrevitele - lévén egy nem túlságosan díszes és szerencsére minden klasszikus korok legrövidebbjének kiszolgálására született irodalom része - az értelmesebb közönség részéről egyfajta "vákuumba" került, ez jól látszik a darabnak (az ismertetővel szemben internet-kereséssel is bizonyítható) egyre ritkuló előadásaiban és azok fogadtatásán. A szerepek és a jellemek, s talán a mindig támadandó, kikiáltott ellenség negatív főszereplése, mely azóta - ma is - az utódpárt politikájának szerves és elválaszthatatlan része, csaknem nélkülözhetetlen stílusjegy.  2. A soproni előadás hűen követi a korábbi bemutatók hangulatát, nem túlságosan sokat törődik a fiatalok számára nem érthető lakótársi-besúgói rendszer érthetővé tételével, sőt adandó alkalommal a postás-ÁVH-s szerepkör csúsztatásával még meg is keveri azt. Nem elegendő erre a néhány előjátszott korabeli sláger, a korhű díszlet, a svájcisapkás, összetéveszthetetlen "divat". Egyáltalán nem teszi érthetőbbé a gonoszság és negatív karakter ábrázolását az egyértelmű vallási szimbólumok feltűntetése a díszletben. (Ha bármely más, ma "divatos" kisebbséget hasonló atrocitás érne, azzal valószínűleg az ombudsman-ig meg sem állna a folyamat.)  3. A rendezői elképzelés a darab egészét csaknem egységes ívbe helyezi és a tökéletes technikai kivitel, a sok mozgásra, sok extrovertált, színészi lehetőséget biztosító scenárió tetszetős, és a percepció első szintjén észlelő közönség-rész egy mutatós produkciónak tapsolhat.
 A kor legtökéletesebb, legárnyaltabb embertípus-képét Hámori Ildikó nyújtja. Profizmusa a talán túlságosan is mérlegelt, szigorúan grammra kiszámított gesztusok és hatásfelmérés mellett is meggyőző, alakjának romlottsága, ha "eredetijének" nyolcvanéves alakjai ma is nem köszönnének vissza az utcáról, egy másik darabban, másutt jóval maradandóbb és továbbvihetőbb lenne.
 4. Nehezen tudnám a darab egészének tévedését találóan kifejezni. Ha azt mondom rá, hogy a darabnak annyi köze van Oszlopos Simeonhoz, mint a miniszternek a Szent István napi ünnepségeken viselt öltönyének a név nélküli szabója reklámjához, akkor kicsit közelebb kerültem ahhoz a felszínes, szánandó, ám bosszantó felszínességhez, amivel a szerző a kor védelme közepette vette a merészséget a címválasztáshoz. A darabban még kétszer történik említés Odüsszeusz történetéről, s klasszicitása a már a történelemből ismert szerep nyilvánvalóságával ezzel véget is ért.  5. Egy picit sajnálom, hogy a Petőfi Színház gárdája egy ilyen energiaigányes feladat alanyaként ezt a darabot választotta. Tudom, hogy politikai céltól mentes a vállalkozás, és azt is tudom, hogy a közönségnek csak egy töredéke ismeri fel a darabban azokat az analógiákat, melyek bármilyen komoly döntés felé terelhetnék a színház látogatóját. Úgy gondolom, hogy egy ilyen kétértelmű helyzetben nem helyes, ha egy társulat arra kénytelen építeni, hogy a technikailag nagyszerűen előadott darab igazi dimenzióit a néző úgysem ismeri fel, nem néz utána, alkalmatlan arra a befogadó szerepre, amelyet az "igényes" jelzővel szoktunk illetni. Márpedig maradéktalan jó osztályzat igaz szívvel az előadásnak csak erre a legfelszínesebb, "első dimenziójára" osztható.  Fotó: Pluzsik Tamás
|