CyberPress.Sopron

(http://www.cyberpress.hu/)

Rovat: SzínházVilág

2005. október 21., péntek 20:08


Pillantás a Hídról

Pillantás a Hídról
View from the Bridge (1955)

Arthur Miller művét fordította Vajda Miklós


szövegkönyv Orbán Eszter és Guelmino Sándor


Dráma két felvonásban

< r>
Eddie CSUJA IMRE
Beatrice KEREKES ÉVA
Catherine BALSAI MÓNI
Marco GESZTESI KÁROLY
Rodolpho SÖVEGJÁRTÓ ÁRON
Alfieri DÓCZY PÉTER
Mike GYÜRKI ISTVÁN
Dramaturg Orbán Eszter
Díszlettervező Bagossy Levente
Jelmeztervező Kárpáti Enikő
Zenei szerkesztő Herczeg László
Mozgás Fincza Erika és Gyöngyösi Tamás
Rendezőasszisztens Dákai Gabriella
Rendező Guelmino Sándor

A Pillantás a Hídról immár a színháztörténet klasszikusai közé tartozik. Korának egyik nagy drámája, sőt tragédiája. Fura fintora az életnek, hogy egyetlen TV-Híradó ma már röpke 20 percben csak hatványokban kifejezhető többszörösével nagyobb mennyiségű szörnyűséget zúdít a nyakunkba. Arthur Miller nagysága, hogy a dráma még életképes; tud úgy megjeleníteni, mely életszerűvé, csaknem aktuálissá teszi az amerikai bevándorlók történetét. Miller mestere egyébként is az egyéni és társadalmi méretű tragédiák ütköztetésének. A darab aktualitását azonban most éppen a friss európai hírek, sőt a magyar belpolitikai történések adják. A nagy dráma filmográfiájából már konszonál Raf Vallone, Maureen Stapleton, Carol Lawrence és Jean Sorel nevével

Aki a Soproni Petőfi Színház bemutatóját választja a művel történő ismerkedéshez, vagy a régi, fiatalkori filmes emlékek felszításához, jól választ. Nagyon tisztességes, korkövető, hiteles, klasszikus előadás részese lesz. A figyelmes szemlélő, akinek a fojtott beszélgetések szófoszlányait is sikerül elkapnia, ízelítőt kap a drámaírás mesterségéből, a színjátszás megjelenítő erejéből, a tárgy-, kellék- és effektushasználat rejtelmeiből. A hang- és fényeffektusok használatát külön is kiemelném. A nagy kontrasztokat alkalmazó rendező minden fotós és reprodukáló nagy bánatára, de a szemlélő örömére alakítja ki azokat a lírai, változó, kaleidoszkópszerű hatássorozatokat, melyek csaknem önálló életre kelve, de mindig hangulathű kísérőhatást váltanak ki. A nagyfokban alkalmazkodó zene ölelésében jó szolgálatot tesznek a színreállító közösségnek.

Minden a helyén van, s a színpadi megjelenítés még akkor is csak kitűnőnek nevezhető, ha a szereplőválogatás láthatóan és hallhatóan eleve megkönnyítette mind a rendező, mind a színészek munkáját, amikor a jellemek sejthetően az átlagosnál könnyebben találkoznak az egyéniségekkel. A darab egészében is jól megformált. Jó kezdettel és dinamikával, egyenletes fokozással jut el a csúcspontig, egy-egy közbeeső pike-kal kedveskedve az előadóknak, akik rendre tapsra váltják a jutalomjáték lehetőségeit.

A díszlet érdekes és tudatosan torzított. Veszélyesen bonyolult volta mellett egyetlen túlzó eleme talán az a vasfüggöny elé nyúló erkélyszerű kiszögellés, mely talán a mű címére alliterál, s azzal együtt állandó kétsége a nézőnek, hogy kap-e szerepet, mint ahogyan szó szerint nincs híd a darabban. (Nincs scenikai szerepe a kiszögellésnek sem.) A térszűkítő hatással is bíró környezet segíti a rendező munkáját, aki a szinte állati összezártság valóságát ezen keresztül is megvalósíthatja.

Csuja Imre Eddie-je nem marad el színvonalában a színháztörténelem legtöbb dokkmunkásától. Néha a kor túlzó eszköztárától sem riadva vissza viszi végig a szerepnek a színházi "játékon belüli játék" vonalát. Hatalmas érzelmi kitörések és unalmas ismétlések, félelmetes szólók és megcsappanó, hullámzó intenzitások váltják egymást a szerepformálásban.
Kerekes Éva a naív és egyszerű, de a jótanácsokban önmaga fölé növő amerikai háziasszonya néhány jelenetben valóban remekel, másutt a butuska szőke nő szerepén alig terjed túl. Jó, és egyenletesen szürke háttér és lehetőség legtöbbször a főszereplő unduláló magatartásához.
Balsai Móni lassan magára találó, az általánosan elfogadott nőszerepből kilépő lányalakja törékenységében és naívságában Miller egyik kedvenc témája. Talán maga a szerep sem ad a sorsszerűségen túl egyéb lehetőséget, amivel különlegeset kínálhatna nekünk.

Sövegjártó Áron Rodolpho-ja a soproni színház refrénszerűen visszatérő kényszer-sokmozgásos figurája. Amikor az általa előadott szerepet elemeznénk, sokszor nem tudjuk éppen a valóban idegesítő mozgalmasság miatt, hogy magunk kivel azonosulnánk érzelmileg a legszívesebben. Az íróval vagy Eddie-vel.

Úgy gondolom, ez az a pont, amikor ismét közbe kell szúrnom a gondolatot, mely talán az előadás egyetlen negatívan értékelhető vonását, a súlytalanságot ki kell, hogy mondja. Ez az a hiátus, ami a klasszikus előadásban nem, de az emlékezetesben bizony megjelenik. Nincs igazi súlya az elmondottaknak. Ahogyan Rodolpho sokmozgásos cikázásából is a kevesebb több lehetett volna, ugyanúgy Eddie-nek is lehetnének olyan benső történései, melyek éppen súlyuknál és nem hangerővel, durvasággal, de belső fenyegetéssel kihangsúlyozott voltuknál fogva tűnnének ki a darab egészéből. Az egyéniség súlya az, ami éppen a nagyobb szerepek megformálóiból talán kicsit hiányzik.

Ha már hiányról beszéltünk, akkor mondjuk el, hogy Dóczy Péter ügyvédjének hangsúlyai a szavakban kifejezhető értékrend legjobb sforzandóit kapták. A szereplőknek a kritika írójának véleménye szerint két legkiválóbbika pedig teljes súlyával ott van a színpadon. Összetéveszthetetlen, jellegzetes, életszerű és súlyos. Gesztesi Károlyról (Marco-ról) és az apró villanásaiban is kirívóan jó Gyürki István Mike-járól beszélek. A mai előadásban ők ketten játszották azt, ami a legközelebb áll ahhoz, ami számomra a katarktikus színházi történést, egyben Arthur Millert és a Pillantás a Hídról-t jelentik.

Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem degradáló és nem lesújtó, ha egy jó előadásnak a számomra tökéletestől való távolságát veszem minden sértő szándék nélkül nagyító alá. Úgy gondolom, hogy már magát az összehasonlítást is "ki kell érdemelni". A huszadik század közepe gazdag drámairodalmának már sok darabja jelzi, hogy tekintélyes számban tartjuk mindezen műveket immár a klasszikus műveltség alapjaihoz tartozónak, szükségesnek minden más törekvés, jó értelemben vett modernség megértéséhez. A soproni közönség ilyen irányú szellemi fundamentumát immár újabb, erős réteg szilárdítja, a Pillantás a Hídról 2005-ös soproni bemutatója.

Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -