CyberPress.Sopron

(http://www.cyberpress.hu/)

Rovat: SzínházVilág

2005. december 02., péntek 19:19


Márai Sándor: Kaland

Márai Sándor: Kaland


dráma két részben

Kádár Péter, orvostanár SZÉLYES IMRE
Anna, a felesége NÉMETH BORBÁLA
Dr Pálos Eszter, orvosnő FRAJT EDIT
Dr. Zoltán, tanársegéd OZSGYÁNI MIHÁLY
Dr. Szekeres, orvos NAGY GÁBOR
Újságíró KERESZTES JÁNOS
Asszisztensnő HORVÁTH ESZTER
Díszlet: PERLAKI RÓBERT
Jelmez: CSENGEY EMŐKE
Zenei szerkesztő: HERCZEG LÁSZLÓ
Rendezőasszisztens MIXTAY PÉTER
Rendező MÁLNAY LEVENTE

Márai Sándor legaktívabb írói periódusa csaknem egybeesik a psyché kutatásának egyik legintenzívebb szakaszával. Így talán nem véletlen egybeesés, nem kitaláció, ha a Kaland című (de akármelyik) Márai darab megnézése után úgy fogalmazunk, hogy egy-egy, a maga nemében páratlan módon "máraiasan" megfogalmazott színmű mind-mind már önmagában pszichológiai teszt, melynek kapcsán a néző alkalmi állásfoglalásában teszt-szintre viszi a művek szereplőinek viselkedésmintáit az élet kritikus helyzeteiben.
Az 1940-ben, tehát nem akármilyen "teszthelyzetben" bemutatott darab kettős mércét állít a darab szemlélője elé. Egyrészről a saját állásfoglalását kéri, másrészről valami idealizált, furcsán tökéletességre vitt ideahalmazt próbál mindenki elé állítani, hogy legyen magát mihez mérnie. Talán a nyelvi sajátosságokon túl ez az a "márais" klub tagsági felvételi vizsgája, mely olyan élesen osztja meg a társadalmat Márai-hívőkre és Márai-tagadókra.
Sajátos egyéni ízt, mondhatni buké-t kap egy Márai 2005-ben, egy atomizált, másrészről globalizált világban, ahol talán a legkevésbé az ideák, mégúgy az érzelmek irányítanak embercsoportokat.


Nem lehet túl nehéz a dolga egy "Száz regény egy mondatban" középiskolai bestseller szerzőjének, amikor ehhez a darabhoz ér. Ha tőmondatban nem is, de rendkívül kevés bővítménnyel sikerülhet "tartalmat" közölni, s a szerkesztő "mezténlábas" kritikus recenziójának is kevés hasábot kell, hogy fenntartson, aki ebben, a tartalom elmondásában látja szellemi teljesítményének csúcsát.
Amikor a soproni előadást szemléljük, talán arra a két kérdésre várunk leginkább magunktól választ, hogy mennyire felel meg a kor követelményének a darab, mennyire sikerült megőriznie aktualitását, másrészről mennyire sikerül egy sajátosan rétegelt mesterséges "kép a képben, társadalom a társadalomban" szerkezetben színrevinni napjainkban a részleges divat eme sikerdarabját.


Nem kerülhetjük ki a szituáció (kisszínház) által adott néző-színészi kényszer-összetartás következményeit, melyekről már a tér létrehozásakor szóltunk, de most, ennek az előadásnak a kapcsán ismét húsba vágó módon kell felvetnünk a kérdést: elég intelligens-e 2005 polgársága, hogy a játék néha mesterségesen is felfokozott izgalmának, a rezzenések és idegi feszültségek túlspannolt kontaktjának kezelésével kéretlenül megbízzák? Az előadás egyik jellemzője (az egyik első nyilvános előadáson tapasztaltak alapján) az az egészséges, de sok tekintetben a be nem avatottak számára érthetetlen drukk, ami a szereplők ál-fásultságának, adott esetben szó szerinti remegésének, csaknem a cselekvő-és beszédképtelenségnek a határáig sodorja a színészeket, s ez az izgalom, mint vizsgára közösségben készülőket, szinte hisztérikusan és kölcsönösen überolja, fertőző betegségek ragadósságára emlékeztetve és terjedve.
A darab a medicus univerzálisnak ma már kissé utópisztikusnak tűnő rendelőjében játszódik, ahol a csak dícsérhetően meghúzott mű első jelenetében egy kissé mechanisztikusra sikerült párbeszéd tanúiként vezet be mindannyiunkat Márai a "szituációba". Mivel a második részjelenet is hasonlóan múlatja az időt, most már igazi színi-éhséggel várjuk azt, aki először megvalósítja a csodát, aki - a Bibliát és Pilinszkyt idézve -, kinyitja a Könyvet.


Az első színrelépés pillanatától a jelképes utolsó függönyig, egy pillanatra sem lehet kétséges, hogy a soproni előadás egyetlen vállon nyugszik, a csoda egy személy teljesítményén áll vagy bukik, s forrásozik abban az értelemben, hogy belőle merít minden kolléga, s valósítja meg - jól s jobban - a rendezői-szerzői instrukciókat. A személy Szélyes Imre, aki a darab főszereplője és minden autokrata tökvés legkisebb jele nélkül is fő alakja.
Vannak olyan kifejezések, mint például az átélés, az átlényegülés, a szerep személyes megragadása, melyeket, mint fogalmakat szóban aligha tudunk megfogni, megfogalmazni, s milyen jó, hogy az aktualitás kapcsán most, ha az olvasó ezekhez a fogalmakhoz ér, akkor csupán ennyit kell szóban, hivatkozásként hozzájuk csatolni: lásd Szélyes Imre alakítását Sopronban, Márai darabjában. Hiteles és szenzációs!


Ugyanakkor nincs zavaró momentum a kisszínházi színrevitelben. Frajt Edit "született asszisztens", s a professzorral lezajló párbeszéde messze emberi és pozitív tulajdonságokra enged következtetni az adott szituációban.
Nagy Gábor, aki az idealista szerepkör tulajdonosa a mini-drámában (mindösszesen kétszer 50 perc a dicséretesen pergő ritmusú előadás), szerényen, csaknem "személyre méretezve" formálja meg a meghosszabbított fiatalság néha késő-érett, néha kora-fanyar gondolkodásvilágát.
Németh Borbála, aki a professzor fiatal feleségét alakítja, így, visszatekintve, egy meglepően rövid szerepben mutatja meg jó képességeit. Növeli a szerep hitelességét, hogy a törékeny alak egészség-betegség közötti határ-tánca, a "vízválasztó gerinc" a darabban, fátumszerűen és az igazságos igazságtalanságot jelképezve, ide-oda helyeződik.


Osgyáni Mihály "frissenvasalt" doktora nincs messze a valóságtól. A jó adag idealizmus és kissé arisztokratikus fejtartás, talán egy fokkal több rugalmassággal, talán egy kicsivel több átmenet társaságában még teljesebb, még árnyaltabb lett volna.
Keresztes János újságírója örökifjú, mindig aktuális alak, nem fakul és nem fordul semerre nagyban, legfeljebb kicsiben és az aktuálisban. Telitalálat. Horváth Eszter pedig annyira titkár és annyira nő, hogy már titkárnőbb nem is lehet szerepe szerint.

A darab színreviteléhez jó környezet, megfelelő díszlet, zeneválasztás és kosztümök tartoznak. Némely ismételt használata bizony lassan megerősíti a régóta a Petőfi Színházba járó néző hitét: bármikor a színház garderobjának nyolcvan százalékát sorban papírra tudná leltárszerűen vetni...
A rendező koncepciója jól kiemeli a darab téveszthetetlen márais elemeit. A hangsúlyok jól és érezhetően tudatosan elhelyezettek, a darab íve egész és töretlen, a vágások nem csökkentik a teljesség érzetét a nézőben.

Úgy gondolom, hogy a Soproni Petőfi Színház produkciója hiteles és hamisítatlan Márai, ennek megfelelően értékes, akár tesztre, akár egy jól, a mesterség teljességének birtokában levő, két világháború közötti (és a valóság legnagyobb kérdéseire végsősoron teljesen más feleletet adó) in floribus filosz megformálására vagyunk kiváncsiak.

Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -