CyberPress.Sopron

Fordította:Forgách András
Dramaturgiai munkák: Thuróczy Katalin és Tordy Géza

Az ismert és a legklasszikusabbak közé sorolt Tennessee Williams dráma megítélésében már a korabeli kritika sem volt egységes. Egy dologban azonban mindenki egyetértett: ez pedig a darab erőteljes, kifejező volta. A korabeli kérdésekre adott válaszok arra utalnak, hogy a darab részben személyes, jócskán tartalmaz önéletrajzi elemeket, mégsem nevezhető egyszerűen önéletrajzi alkotásnak.
A méltatók kivétel nélkül kihangsúlyozzák a szexnek, mint témának, mint az életre gyakorolt hatásokkal bíró tevékenységnek a jelentőségét, a darab egésze azonban jóval túlnő az effajta leszűkítéseken. Egy egész társadalom kritikáját tartalmazza, egy társadalmi berendezkedés kódrendszerét próbálja közvetlenül és hatásaiban megfejteni. Úgy gondolom, hogy minden egyéb felfogás, mely ennél kevesebbel is beéri, a szerző szándékának tudatos és kártékony leszűkítése.

A soproni előadás legnagyobb értéke amellett, hogy ezen kritikák és kiemelések minden követelményét teljesíti, a korhű, hiteles bemutatás még akkor is, ha sokak ezt ma már nem tekintik a jó színházi produkció sine qua non-jának. A néző tudatos lebecsülésének gondolom azt a megszólaltatást, mely különböző "kedvezményekkel", ferdítésekkel, "up to date-eléssel" próbálja megkönnyíteni - úgymond a néző - valójában a saját dolgát. A Petőfi Színház színpadán Tennessee Amerikáját, déli államait látja a néző akkor és ott, ahol a szerző azt megírta, s magam nem félek attól, hogy a látogató nem tudná aktualizálni, a pénz mai világában elhelyezni a látottakat. S erre nem csupán a színészek kicsit kellemetlenül interferáló egyéb média-beli szereplése kínálja az apropót.
Ha az aktuálpolitika szintjére asszociálva itt és most próbáljuk megfogalmazni a darab színreállításának számomra legjellemzőbb momentumait, akkor az nekem két fogalmat juttat az eszembe. Az egyik a párbaj, a másik a skatulya.
A párbajt a két főszereplő vívja, s győztest igazából nem hirdethetek: a vetélkedés színenként váltakozó intenzitással és versenyállással történik, s győztese igazából az a néző, aki ki tudja vonni - tudatosan - magát a verseny extrovertált - néha csak szemvillanásokból, néha többől álló - fordulataiból.
Kénytelen vagyok az analógia alapján utalni arra, hogy a zene megszólaltatásában is sokan úgy gondolják, s nem alaptalanul, hogy a művészet igazi határköve az a lassú tempójú rész, melyben a tér és idő tartalommal kitöltése választja szét a csupán virtuózokat a valódi zenészektől.
Az első szín vontatottabb, "lelkizőbb" lassúbb tempójú párbaját a tapasztalt vendég színésznő, Hernádi Judit nyeri, akinek láthatóan kisujjában van a szakma, és ezzel együtt a számtalan, jól időzített mozdulat, gesztus, hangfoszlány és csattanó-időzítés. Selmeczi Roland a megszokott szerepkörben, kevéssé kifelé fordulón, kisebb mennyiségű "segédanyag" fogyasztása mellett csak alapjátékra kárhoztatott.

Az egyenlítés a bárjelenet során következik be, ahol az üvegek, poharak, eszközök alkalmazhatósága - Kosmonopolis hercegnő távollétében - ugrásszerűen megnő, a játék "felpörög", gyorsabb ritmusra vált, és ahogyan ezt a Forma 1 világában mondani szokták, Chance Wayne alakítója "a saját tempóját autózza". A verseny végső kimenetelét az Alexandra Del Lago-vá visszavedlett női főszereplő legértékesebb mondatai valamint a vértanúi magaslatokra törő, megfelelő mennyiségű ketschuppal ellátott Chance ernyedt póza vívják, melybe óhatatlanul beleszól a tény, hogy a nézők előtt ki a helyi üdvöske és ki a vendég.

Talán keveseket zavar ez a "félnemes" vetélkedés, de nem mindig válik hasznára a megoldandó közös feladatnak.
Pedig az előadás maga meglehetősen "biztonsági kűr". Most fel kellene sorolnom csaknem az összes szereplőt, hogy végig, egyenként bebizonyítsam, mennyire rutinszerű a szereposztás, és hogy kimutassam, milyen szerepek esetén nem bízik még a rendező sem abban a lehetőségben, hogy helyi beskatulyázással a darab megoldható. A helyzet - s ez tagadhatatlan -, minden bizonnyal sok csalódástól óv meg mindannyiunkat, de önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy mennyi a színpadi alakításból a színészi munka és mennyi a tarsolyból elővett, jól bevált rutin. Ha egy színésznek igazán számít az, vajon ki akarják-e igazán próbálni a tehetségét, akkor - úgy gondolom - olyan lehetőségekre és olyan alakításokra vágyik, ami csak a legnagyobbak sajátja - talán - Magyarországon. Neveket nem szívesen mondanék.

Szóljunk még a környezetet meghatározó egyéb műfajokról: a most kifogástalan jelmezekről, a kicsit nehézkesen és nem minden feltűnés nélkül rendezhető, de illuzórikus hatásukban megfelelő díszletekről, a jó és kellő visszafogottsággal használt kivetítőről, a tenger kékjét csak csúfondárosan idéző kék háttérsávról, a jól választott, de elviselhetetlenül erős, és ezzel a színpadi beszéd érthetőségének sem túl jót tevő zenéről, és a kontrasztos, az emberi szemnek még elviselhető világítási effektusokról.

Hogy jön a csizma az asztalra? Most, amikor a befejezésnek szánt sorokat írom és visszatekintek az előzőekben leírtakra, Petőfi János vitézének soraira asszociálok, a visszanéző napra, aki véres, de győztes hadszinteret lát. Kicsit bizonytalanul kérdezem meg magamtól, hogy vajon jogos-e itt és most a kritikus szokatlanul(?) élesnek vélt tekintete, valódi vagy csak gondolt vesékbe látása, amikor magyar viszonylatban is nagyon jó előadást garantálhatok Tennessee Williams Az ifjúság édes madara előadása megtekintőinek. Nem inkább arról kellene írnom (és írok is), hogy milyen szerencsének tartanám, ha Szilágyi direktor úrnak (s ezzel együtt magamnak is) gratulálhatnék ahhoz, ha egy újabb időszakra ő maradna a soproni színház igazgatója. Arról, hogy biztos vagyok abban, ha az elkezdett munkája folytatódna, ismét országos hírű előadások születhetnének Sopronban.
Ehhez egy újabb garancia Az ifjúság édes madarának hiteles tolmácsolása. Várjuk az újabb színházi eseményeket, élményeket!

Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -