|
Thuróczy Katalin - Kemény Gábor - Galambos Attila : Casting
musical két részben ŐSBEMUTATÓ 
 Lelkes és teljes erőbedobással játszott ősbemutatót láthat a soproni közönség a Petőfi Színház falai között, mégpedig musical-ősbemutatót. A tény talán nagyobb izgalomba hozza a szereplőgárdát, talán többeknek szökik a magasba a vérnyomása és a közönségnek sincs olyan hagyomány a háta mögött, amibe kapaszkodhatna; teljesen "ki van szolgáltatva" a saját ízlésének és a saját akut ítéletalkotási képességének.
 Mintha a műfaj is "megúnta" volna magát. A relatíve fiatal műfaji kor ellenére már vannak típus-helyzetek, típus-megoldások, melyek éppen azzal váltak a műfaj részévé, hogy az ezt az életet élők is olyan típusosak... mint mondjuk a nápolyi (sajnos inkább az is a mostani és nem a régi). Hogy nem teljesen "tiszta a forrás", azt éppen a soproni bemutatott mű is bizonyítja. Elsőként a mű nyelvezete, mely sokszor a klasszikus színjátszás cizellált szövegét nyújtja, azzal indít, hogy utána - úgymond - robbanásszerűen, tetőszakajtón hozza be az utca világát, mi más formában is, mint ocsmány szövegben, kötőszóként használt trágárságban, jelezve egyben - ahogy manapság a másságra sokan fel szeretnék hívni a figyelmet - hogy a színpad világa bizony más, meseszerű, kevésbé valóságos, ámde kemény és kegyetlen, kicsit durva világ. Vigyázat, ne tovább! Ez nem természetes, ez csupán bejáratott. Ezt a bemutató - a maga dualista, Janus-arcú módján tovább erősíti.
 A szereplők magyarok, a helyek magyarok, a háttér amorf vagy amerikai. Modern technikát használunk, mikrofonpontot, mely a hangot megváltoztatja, de sajnos a beszédet is. Alkalom a "musicalhangoknak" arra, hogy ugyanabban az erősítőben keljenek és gerjedjenek - főleg alacsonyabb Herz-számon - versenyre és ugyanabban a fekete dobozban gyűljenek össze watt-ezrekké. Ahogyan vannak típus helyzetek, ezeket a szereplők típus-dallal oldják meg: a felháborodottal, az örjöngővel, a amerikaias szirup-szerelmi szarvasbőgéssel és a hozzátartozó, lezúduló giccs-parádéval (van-e széles e hazában, akinek még eszébe jut az ABEO a lavinaszerűen lezúduló csehovi hintáról?) Mindez pedig együtt a diszkók forgógömbjével. Hol vagyok? A táncok típus-mozdulatai, szerencsére a durvábbak itt inkább csak a jelzés szintjén, láthatóan begyakorolt együttmozgással, szinkronban egymással, a zenétől nagy eltérés nélkül.
 A Casting más is meg nem is. Ugye, volt egyszer egy Dirty Dancing, sőt volt az igazán rezonáló Chorus Line Michael Douglas-szal kétszer ekkora érzelmekkel, háromszor ekkora hanggal és ki tudja, hogy hányszoros tánctudással, de ugyanezzel a témával kereszt- és hosszirányú valódi és képzeletbeli, szellemi mozgásokkal. Volt, (a Dirty Dancing) kétszeresen is volt, és már a második sem ugyanolyan volt. Ami másutt véresen komoly, ha bemutatásra kerül, az nálunk csak szóban az. Jön a bratyizás és az mindent "megold". Nálunk persze, hogy nem amerikai módra történik minden. Ott, ugye eljátsszák és megértik, ha J.C.Superstar, ha D.D., nálunk előre és utólag, klasszikus idézetekkel - már csak a műveltetés kedvéért -, egyébként Incze József személyében nagyszerűen, megmagyarázzák. Mert nálunk a néző olyan, mert szüksége van rá, mint annak, aki háromszor nevet a viccen. A darab végén, hátulról, valahonnan a sötétből próbálják egy kis "műfogással" a végső vastapsot sugalló zene ritmusára befolyásolni a közönséget a parádés fináléban, de a hálás taps csak a zene után csendül fel. A jólneveltséget nehéz elrontani.  A soproni színházban lelkes fiatalok és képzett idősebbek álltak össze azért, hogy megszülessen a soproni musical. A fiatalságban különösen érezzük, hogy ez az ő műfaja, igazán ebben mozog otthonosan. És a végeredmény egyáltalán nem lehangoló. Az univerzalitás és szétszórtság igájában élőktől egy jó előadás született. A színész mindig lelkesen, de hozott anyagból dolgozik, ráadásul a színészi klasszicitásnak nem sine qua non-ja az énekelni tudás, a nagy hang. Egy két szép dallamív, a többnyire jó prozódia és néhány jó előadásrészlet maradt meg bennem, no nem slágerszinten, de emlékezésre méltóan. A megoldásokat a színpadon - talán még a megszokottnál is erősebben - az adottságok kényszerítik ki, persze a jó hanggal lehet élni és lehet visszaélni. Mindenre van példa. Ez egy nagyon kemény műfaj.  Az örömünkre újraválasztott Szilágyi direktor úr bátorságának ajándéka ez az előadás. Értő válogatás következménye, hogy valami különlegeset kapjunk. Úgy látszik, hogy a Petőfi Színház igazgatója kiismerte a soproniak lokálpatriotizmusát. Azt a tulajdonságunkat, ami annyi ilyen hasonló műhelynek, ékszerdoboznak, különleges városnak tartott közösségnek, életerejének egyik forrása.
Fotó: Pluzsik Tamás
|