|
Molnár Ferenc : A testőr (1910)
vígjáték három felvonásban 
 Ha a magyar drámairodalom legismertebb nevei közé tartozó Molnár Ferenc után olvasunk a színház legújabbkori történetében, akkor egy új fogalommal kell megismerkednünk. Ahogyan a fizikában a kölcsönhatások tanulmányozásában megismerkedünk a hatás-ellenhatás törvényével, úgy talán a világ egysége kapcsán a szellemtörténet is ilyen; sokszor egymástól száznyolcvan fokban eltérő folyamatokkal találkozunk. Vegyük példának a rendezői feladatok ellátását! Vajon ki is kérdezi meg ma - s erre helyben és szerte a nagyvilágban is találunk példát -, hogyan is kell, mondjuk, Ibsent játszani? Találkozunk is őrültnél őrültebb variációkkal, s itt elsősorban nem a formai újításokat bírálom, hanem mindazt a sallangot, mely oda vezet, hogy a látott produkció egyszerűen nem szép.
 Szerencsénk van, amikor ezt a kérdést most tesszük fel, mert az Iglódi István nevével jegyzett soproni produkció hagyományhű, és hitelesen eleveníti fel a legszebb (és valójában soha meg nem szakadt) Molnár-hagyomány eredeti vonalát.
 Kubik Anna vendégszereplése élmény mindazoknak, akik élőben színpadon - a TV-s Lyukasóra irodalmi sorozatbeli szereplése után - először látják. Érzelmileg rendkívül árnyalt színésznőalakja érdekes módon az extremizált szituációk, kihegyezett érzelmi kitörések és az egyetemes nő általános megfogalmazása mellett - nem tudok jobb kifejezést - egyben pufferol is; összefog, átfog, összetart és kiegyenlít. Minden eljátszott színésznői allűr mellett gesztusain keresztül egyfajta anyáskodó kedvesség árad a színpadról: ezáltal válik nemcsak hihetővé, de elfogadhatóvá is a molnári női jellembeli sine qua non. Nagyon jól oldja meg a harmadik felvonásnak a mai ember számára szinte ismétlésszámba menő értelmi érzelmi "duplázását", melyben mindkét alapon elmondja-eljátssza a megoldást. Dramaturgiailag egyébként - úgy gondolom - talán ez az egyetlen hely, ahol a korszerűsítés szerepet kaphatna a darab rövidítésében.  Számomra a nap legkellemesebb felfedezése Selmeczi Roland, akinek ez a szerepe lehetővé teszi, hogy végre az abúzusok szinpadi "ritkításával" bizonyítson. Csak dohányzik, azt is mérsékelten, és számomra értékelhetően is nemcsak külsődleges eszközökkel/hangsúllyal dolgozó/bíró jellemalkotást végez. Aránylag kevés mozgással, több, de visszafogottabb gesztussal szimpatikus, érettebb az alakítása. A második felvonás hirtelen fordulatait, jellembeli közbeszúrásait is jól oldja meg, és jó partnere Kubik Annának a harmadik felvonás győztes-vesztes párosának kialakításában. Érzékelhetően gondosan kidolgozott szerepet hoz elénk, jól megkonstruált mozdulatokkal, kifejező magatartással. A színpadon csak az együttalkotás mozzanatai láthatók. Nyoma sincs semmiféle "konkurrenciaharcnak".  A szereplők közül Makay Sándor az, aki a legvirtuózabban oldja meg a feladatát. Magam nem ismerek olyan színházi szakkifejezést, mely arra vonatkozna - szereptípusként - amikor valaki a "darab bölcse", vagy ahogyan Molnár esetén a színház ismerői a szerzőt itt és most őt magát vélik felfedezni, jelesül a kritikus/házibarát alakjában. Kevéssel sokat mondani - a színjátszás művészete az, ami a kiváló művész élményszerű játékából kivonatolható. Minden látszat ellenére, hiszen a könnyedség látszata éppen az egyike a mesterség alig megfejthető titkainak, nem könnyű poénokkal sem csak okosakat mondani. Ha nincs a kifejező együttjátszó testbeszéd, akkor nagyon unalmas, tudálékos alak kerekedik ki ebből a "hatszögletűre csiszolt" Molnár-alteregoból (vajon a valóság, az igazi Molnár-történet az élet színpadán nem ezt igazolja?).  A mama alakjában örömmel kell üdvözölnünk Nagy Annát. Régen nem láttam, s azt kell mondanom, hogy egy bővérű komikát megszégyenítő módon játssza az álanyós szerepét. A helyzet- és a mozgáskomikum elemei láthatóan a vérében és a kisujjában vannak. A láthatóan megkomponált nevettető elemek kontrasztos előadásával sorra "hozza" a nézőtéri nevetéseket és tapsokat. Nagyon szerencsés a szakembereknek ez a személyválasztása. Jó tudni, hogy még mindig milyen szépen "énekel a Pacsirta"!  Vlahovics Edit és Keresztes János jól egészítik ki az együttest. A tenyeres-talpas cseléd és a képzett, irodalombarát hitelező alakjai igazán molnári irányban árnyalják a színpad világának mesterképét. Amikor szeretnénk összefoglalni a kapott kép átfogó látványát, amikor egy irodalmi-színházi "stábfotó" felvillantásával szeretnénk bezárni az élmények körének teljességét, akkor ismét arra kell hivatkoznunk, hogy többször szóvátettük a web-es- színlapos ismertető megfogalmazását. Most nagyon megkönnyíti a dolgunkat a remekbeszabott Ady idézet: Majdnem páratlan munka: a kettősséggel mindenkinek kedvében járni, az utolsó karzatosnak, az előkelő páholyos senkinek s a mániákus esztétának. Ez Molnár Ferenc színpada. (Nyugat, 1910. Ady Endre: Molnár Ferenc színpada) Úgy gondolom, hogy a soproni előadás a költő-újságíró elemzését támasztja alá, s annak minden sorát - kívánságként is - időtállóan teljesíti. Fotó: Pluzsik Tamás
|