|
Bólya a vízen
Bólya a vízen
Jn 6,41-51 A zsidók ekkor zúgolódni kezdtek ellene, mivel azt mondta: ,,Én vagyok a kenyér, aki a mennyből szálltam alá'', és azt mondták: ,,Nem Jézus ez, József fia, akinek ismerjük apját és anyját? Hogyan mondja most: ,,A mennyből szálltam alá''?'' Jézus azt válaszolta nekik: ,,Ne zúgolódjatok egymást közt. Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: ,,Mindnyájan Isten tanítványai lesznek'' [Iz 54,13]. Mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki: csak az látta az Atyát, aki Istentől való. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért.
A világ élete értékes - mondja Jézus, és ezzel értéket ad annak a kiismerhetetlen változónak is, melyet emberi, egyéni életnek nevezünk, s amelynek értelmét folyamatosan kutatjuk.
Talán ezért van, emiatt az értékadás miatt, hogy csak a felismert, az időben felismert érték menti meg az embert a becsavarodástól. Kevés nagyobb sokk érheti az élőt, mint az, hogy a maga számára, legalábbis a saját megítélése szerint, későn ismeri fel, mi is adhat értelmet az életének. Megrázkódtatásként éli meg, ismeri fel, hogy ha az élet önmagában csak biológiai, csak evoluciós folyamat, akkor ilyen értelemben valóban nem lehetne alapvető különbséget tenni egy bogár és egy ember élete között.
Amint a primitív társadalmak felesleg-termelése a cserén keresztül teremtette meg a lehetőséget a kapcsolatok új szintre emeléséhez, úgy Isten túlcsorduló szeretete adott megfontolásra mindig érdemes alapvetést a világért adott testen keresztül az élet értelmének. Nem sokat változtat ezen az a számokkal jellemzett adat, hogy Krisztus előtt vagy után történtek az események, hiszen minden cselekedet vektor, iránya van, s ezzel jellemezhető. Az irányt pedig nem a mágneses sarkok, hanem a kereszt helye a globálisban szabja meg, nagyságáról pedig csak Isten rendelkezhet. Mi magunk csak egyet, csak egy végpontot ismerünk: a másokért adott élet a legnagyobb vektor, felbonthatatlan, mert az eredő irányába néz.
A most is ajándékozott test engedelmes eszköz volt Isten kezében és lehetőség mindazok számára, akik ma is hozzáférnek. A felmutatott áldozat pedig a példa állítását, a követésre való felhívást kell, hogy jelentse.
Amikor János minderről ír, akkorra feltételeznünk kell, hogy a megváltás történetével, száraz tényeivel a hallgatók a többi evangéliumból már megismerkedhettek. Szinte minden mondatába beleszövi a szerző azt a szándékolt párhuzamot, amit akarattal állít mindenki elé, egymás mellé, párhuzamba állítva Isten szentháromságos létének és az emberi életnek a titkát. És nemhogy nem választja el egymástól, de szándékkal összeköti őket, hogy az addig végsőnek hitt pillanatból minél több, szellemben megrajzolt, a valóságban pedig tényleg létező híd vezessen át a túlsó partra, nehogy már a jelenben a lézető Kháronnak ladikján érezze magát a partra tartó, nehogy már most folyamatosan két part között hányódjon azzal a cseppnyi bizonytalansággal (bizonyossággal?), hogy a köd fel-fellibben a túlpart fölül.
A középkorban élő hajós számos indirekt jelből kövekeztetett arra, hogy parthoz közeleg. A megbízható jelekből olvasó halandónak küldött elő-üzenet Jézus teste. Közvetlen lehetőségein túl jelzi mindazt, amire Isten szánta az élőket, amilyennek szánta magát az életet is annak értékes, az egyedüli lehetséges értéket adó voltán keresztül.
- DI -
|