|
Páratlan páros (1.)
vígjáték két részben Fordította: Ungvári Tamás
 A szereposztás:
 Ray Cooney Páratlan Páros című komédiájának megszületésekor még hiányzott a cím mögül egy sorszámnév, az egyes. Talán abból, hogy ez már képletesen vagy valósan létezik, no meg a kulturális híradásokból kiolvasható, hogy a darabot elérte a sikeres alkotások alkalmanként vitatható sorsa: a sikerre való tekintettel immár világ- és országszerte is a kettes számú - ha úgy tetszik - folytatását játsszák.  Az őszi verőfény ajándéka mellé a Soproni Petőfi Színház ezt a jutalomjátékot ajánlja nézőinek. Jutalom ez a gondtalan két órás nevetés mindazoknak, akiknek más miatt - jogosan - sírni volna kedve. De közösségi jutalomjátéknak tűnik a darab egésze a színház gárdájának is, akiknek mintha maga a szerző kínálná tálcán alkalmanként a jobbnál jobb lehetőségeket, sorozatban. A néző csak ül és az oldalát fogja a nevetéstől, melyet a sorozatos, a helyzetkomikum (konfliktus a bigámiában, mely a feleségek tudta nélkül létesült) talaján kifejlődő parázs helyzetek és azok nem kevésbé komikus megoldásai okoznak.  A darab csendesen indul, a főszereplő esése-kelése lehetne akár egy tragédia kezdete is, de hamarosan (a szituáció rövid és velős ismertetésével és a felső szomszéd megjelenésével egyidejűleg) felpörögnek az események, és végig egy teljes lendületben rohanó, csak a vastapsokkal meg-megállított geg-sorozatba csöppen bele a színpadi események figyelője. Minden megtalálható itt, mint egy jó vásárban, ami a nevettetéshez kell. Az események és a szerepek cseréje, a véletlen találkozások sorozata, az előadók részéről túljátszás mértéktartó formája, a kabarék jellegzetes figuráinak fel-felbukkanása.  Az előadás egységességét és a szereplőgárda szintézisre törekvését, a produkció közös voltának (egyek vagyunk a játékban) felfogását nyilván a rendezői munka hozta létre, mint ahogyan a slusszpoénok tálalása is a színészi munka és kifejezési lehetőségek alapos ismeretét sejteti. A féktelen komédiának ugyanis éppen a hatás garantálása, "standardizálása" érdekében szigorú rendben kell történnie. Kedves a meghajolási szertatás sorozatának oldása, (mindig külön frappáns megoldást keres a színház a spontánnak ható, de rendben, megfelelő szertartás szerint zajló nézői taps-fogadásnak) a táncos-szituatív levezetés a darab végén. Magam a kettős főszereplői megosztásból Bregyán Pétert láttam. Érzékelhetően jó kedvvel és lendülettel játssza végig a kétrészes darab egészét. Nagyon sok rutinos megoldást, kevesebb (látszólagos és valós) spontaneitást látunk a szerep megformálásában és a komikus helyzetek kiegészítésében. Hiba nélkül, sorra bejönnek a tapsok, a szerzőtől neki juttatott lehetőségeinek zömével (az újabb és újabb magyarázatok lehetőségei) jól él. A szereplő korán lehet vitatkozni. Meglátjuk(?), hogy a kettes számú darabban hogyan néz ki, amikor már serdülő gyermekei lesznek.  A két feleség a bővérű játékban természetes módon inkább a vígjátéki elemek hangsúlyozására szorítkozik. Amíg Varga Szilvia a stabilabb kapcsolat megfelelő alanya, és a kiborulási jelenetben kedves és komikus egyben, úgy Németh Borbála egy fiatalosabb, lendületes kapcsolat megtestesítője, nem kevés temperamentummal, látható félelem és stresszhelyzetek nélkül. Ez a pozitív változás érezhetően a produkció javát szolgálja.  A két felügyelő szerepében két külön egyéniség színpadi megjelenítésével találkozunk. Amíg Bálint Péter Troughton-ja egy a realitás talaján álló, talán valósághűbb, a "szakmához" hűebb alak, addig Zsolnay András Porterhouse-megformálása alkalmazkodik a darab egészéhez, kivitelezésében és eszköztárában ehhez a féktelen komédiához, több markáns, ilyenkor megengedhető karikírozó vonást rajzolva a szereplő egyéniségéhez. Így válik szerves és kikacsintó részévé a produkciónak egyben megmutatva képességét ezen a téren is.  Ozsgyán Mihály feminin homosexuális Bobby Franklyn-ja mindenben megfelel annak, amit a hasonló szerepek nemzetközi megformálásában ("normájában") is láthattunk. Megjelenése és a szertelen túlmozgásos szerep mégsem kelti bennünk a túlzás érzetét. A jóval korábbi megfogalmazás talán az esély a meleg-tüntetés elkerülésére a karakán szókimondás ellenére. Gyanítom, hogy a Sziget megfelelő sátrában nem ezt a darabot vetítették.  A közönségnek pedig mindig megvan a maga kedvence. Kicsi a leégés kockázata, ha azt állítjuk, hogy ez már talán a darab "nyers olvasatában", már egy "egyenletes" szereposztásban is (van egyáltalán ilyen?) benne lenne. Mindezt pedig egy olyan telitalálaban, mint Incze József Stanley Curtiz-e, sokszorosan felnagyítva tapasztalhatjuk. Egy őskomikus elementáris erejével, csetlő-botló darabos csattanóival, ezerarcú megjelenéssel, minden eddigi karakterformálás alap- és továbbfejlesztett eszköztárával, a kihagyott pillanatok túltöltésével már a kezdet kezdetétől nyilvánvaló, ő a darab igazi főszereplője, mellette nehéz labdába rúgni, pedig "senki kárára nem dolgozik". Megjelenlésével "indul meg" igazán a darab, a pillanatok spontaneitásának látszatát keltve a begyakorolt, beépített és utólag beépült gegek mind-mind ülnek. Fáradhatatlan, s ezt az előadás hevében és a "leülepedési periódusban" is örömmel látjuk. Incze József jelen pillanatban a Soproni Petőfi Színház Jolly Joker-e, nyerő lap, ha tudását megfelelő környezetben, megfelelően intelligens rendezésben alkalmazzák. Az előadás sikerét szolgálja a jó zene, a csak képletesen osztott díszlet, melynek egybenyitása megkettőzi a teret, az "áthallást" pedig többször alkalmazva sem unalmas a néző számára.
Nem nehéz megjósolni, hogy Sopronban a Páratlan páros sikerszériája folytatódik, talán nem lesz felesleges egy elkövetkezendő évadban a kettes számú színrevitele sem. Fotó: Pluzsik Tamás
|