|
Arthur Miller : LEFELÉ A HEGYRŐL
színmű két részben Együttműködésben a Budapesti Kamaraszínházzal Fordította: Szöllősy Judit
 A szereposztás:
 Ne tartsa senki (amiatt) magát műveletlennek, ha még nem hallotta sem angolul, sem magyarul az Arthur Miller drámának a címét! Ne legyen túl nagy lelkiismeretfurdalása annak ellenére, hogy ez egy meglehetősen kései (1991-es) opus! Nem biztos, hogy az adhatott volna szélesebbkörű ismertségre alkalmat, hogy az egész milleri életműben azon három munka egyike, melyet a szerző átdolgozott és újra publikált.
 A "kapuzárási pánik" korhatárán élő főszereplő egy baleset kapcsán kényszerből néz szembe azzal a boldogság-látszattal, amit annyi év fáradságos "munkájával" teremtett maga körül, természetesen magának.
 Szerencsésen és tudatosan túlárnyalt, talán karikírozott a két feleség egyénisége. Tímár Éve Theo Felt-je a kicsit bigott, de kifelé kacsintgató, száraz lelkészlány, akinek mindenre van egy hasonlata, aki kimért, akit csak a leszélsőségesebb helyzetek tudnak látható érzelmi reakcióra késztetni. A puritanizmus fojtottságának képviselője, a mindig a robbanásra készség látszatában élő, de igazából soha nem robbanó nő, aki éppen olyan megmagyarázhatatlanul vonzó tud lenni, mint ellentettje. A kontrasztosság igazi légkörét a Leah Felttel (Andai Györgyi) létrejött páros teremti meg. A harcos feminin, "előszingli", aki éppen olyan ellenállhatatlan kísértésnek bizonyult Lyman számára, mint első felesége, a művésznő hiteles megformálásában egy pillanatnyi kétséget sem enged meg az állítás valóságát illetően. A nagyszerűen megoldott, időben ugráló színek rohanó tempója nem támaszt kétséget az átváltozatlan szereplők korát illetően. Gyönyörű hangja mindig megőrzi prózai zengését. Egyáltalán, az előadás nem elhallgatható értéke a gyönyörű magyar beszéd. A főszereplő lányát alakító Németh Borbálát látható megilletődöttsége nem akadályozza meg egy pillanatig sem abban, hogy a színészóriások méltó partnere legyen. Ettől a szereptől ezt várjuk, ennél többet kihozni belőle nem igen lehet. Kerekes József Tom Wilsonja hiteles megformálás. Szerepében a kontrasztot teremtő, a valamennyire kívülálló barátban nyilván sokan ráismernek a drámák standard alakjára, akinek szerepe nehezen lenne nélkülözhető a cselekmény továbbgördítésében, egyben ugyanezért nem is túl hálás az egy-két - jelen esetben is jól kihasznált - humoros fordulatot kivéve. A Liszt Ferenc kisszínházzá átalakított Petőfi terme legalább annyira alkalmatlan színházi bemutatóra, mint a földszinti, egykor erre a célra használt helyiség. A fekete függönnyel megoldott elszigetelés javított a helyzeten, de továbbra is mesterségesen és kevéssé közelíti meg egy ilyen színvonalú előadás helyszínének jogos kívánalmait. A primitív játéktér csak annak köszönheti elviselhetőségét, hogy ilyen művészek töltik ki, s ezen nem sokat változtat a nyilván az extra fotósok kedvéért, no meg talán a rossz látási viszonyokat okozó, alig lejtő nézőtér érdekében az ágy fölé feltett ferde fémtükör sem.  A legbántóbb mindenképpen a jelmezek szegényessége. 1991 Amerikájában és ebben a társadalmi osztályban ilyen ruhadarabokat egyszerűen nem viselhettek. Bántóak az inkább a Nyomorultak, semmint a gazdag biztosítási ügynök családjának ruhatárára hasonlító darabok. Lehet, hogy ideje lenne lassan színpadjainkon is bevezetni a félig vagy alig scenírozott, civilben játszott előadásokat. A Fellínire asszociáló zene hallatán magam bennsőmben hevesen tiltakozom Arthur Miller és az olasz neorealista összemosásán, összeházasításán. Úgy gondolom, más gondolat és más világ, az eszköztár különbözőségeire nem is gondolva. A gondolatait papírra vető néző első véleménye a soproni bemutatóról az, hogy egy nagyszerű, ritkaságszámba menő, értékes előadást lát talmi, szegényes és vitatható eszköztárral scenírozott környezetben. Szerencsére vagy mondjuk így, az érintett korosztályba tartozót ez utóbbiak kevésbé zavarták az előadás fontosabbnak tartott részének élvezetében, de nem tartja kizártnak, hogy másoknál ezek a kis tüskék is jelentős élményveszteséget okozhatnak.  S végül lehet-e pálcát törni az irodalmár fölött, aki önéletrajzi, ön-érzésbeli momentumokat akar-vél felfedezni a drámában? Annál inkább nem, hiszen a soproni közönség a véletlenek egybejátszása folytán nagyon rövid időn belül fedezheti fel ugyanannak a szituációnak két annyira különböző feldolgozását. Talán mondanunk sem kell, hogy Miller veretes mondatai és sajátos humora más tőről fakad, mint a nagyszínházi bemutatóé (Páratlan páros), de mindkettő humor, csak másképp és talán másoknak is tálalva. Nem nehéz megvonni az irodalmi értékek különbözőségének határán a mezsgyét, azt a keskeny valóságsávot, ahol találkoznak, talán összecsapnak, s talán nem kizárt, hogy belül a győzelmet nem mindig a veretesebb, irodalmilag talán értékesebb, időtállóbb alkotás aratja. Pedig Arthur Miller átírt kis remekén ha mást nem, legalább a gondolatmenet sztereotípiáját, ismétlésével pedig a belső kontra lehetőségét és nem kevesebbet kapunk. Fotó: Pluzsik Tamás
|