|
Gyurkovics Tibor: NAGYVIZIT
tragikomédia két részben Fordította: Prekop Gabriella
 A szereposztás:
 Gyurkovics Tibor a Nagyvizittel is - ha már sok mással ezt meg nem tette volna - kétségkívül maradandóan beírta magát mind a modern magyar irodalom aranykönyvébe, s minő aktualitás, a magyar egészségügy történetébe ugyancsak. Tragikomédiája messze több egy humorosan megírt és kétségtelenül tragédiával végződő kórházi történetnél. Távolabbra mutat annál. Az általános emberiből kiragadott jellemző részlettel egész világunkat, annak pszichológiailag is jellemezhető mozgásait írja bele a négy fal között játszódó történetbe. Mennél ismerősebb valaki általában a fenti kórházi környezetben, s mennél jobban meri mintegy kívülről szemlélni az ott történő dolgokat, annál inkább telitalálatnak érezheti a darab menetét, s a színészek számára értően megírt hálás szófordulatokat.  Tegyük mindjárt hozzá, hogy a mű megjelenítése éppen a rengeteg sajátos, nyílt és rejtett komikus lehetőség miatt virtuóz, kihegyezett előadásmódot igényel. Bár a darabban lehetőség nyílik a féktelen komédiázásra, mégsem tanácsos átlépni egy bizonyos, jóízlésbeli határt, hogy a darab egésze, végigvonuló, hol jobban, hol kevésbé felszínre törő tragikuma ne váljon a komédiázás áldozatává. Holott a szó szoros értelmében vett nagyvizit tulajdonképpen csak egy aprócska részlete a műnek, a darab egésze maga egy nagyvizit, diagnózist állítva fel emberségről, gyarlóságról, hősiességről, egyszerűségről és kiszolgáltatottságról. A soproni előadás mindezen követelményeket teljesíti. Könnyet fakasztóan kacagtató élményben van része annak, aki a nagyszerű teljesítményt nyújtó soproni színészgárdát kívánja látni, időt szakítva az év végi féktelen bevásárlási láz közepette a kultúrára. Általában, de személyenként külön is csak dícsérhető teljesítményt nyújt a Petőfi Színház társasága. Makay Sándortól még nem láttunk jelentős kritikával illethető alakítást. Amit azonban itt, a Nagyvizitben művel, az egyenesen fenomenális. Könnyet fakasztóan primitív és a lelket teljes melegével betöltő, karácsonyian öreg, egyszóval hiteles. Hihetetlen energával játssza végig a néma és a hangos jeleneteket. Élettel tölti be - mint később kiderül - folymatos haldoklásával a színpadot. Ami a sztereotip ember egyszerű világába belefér, ami humor ebből a jelenségből fakadhat, azt Gyurkovics és a díjazott színész mind kiaknázza, a nyilvánosságnak ajándékozza - nagy örömünkre. Felejthetetlen azonosulás a szereppel.  Incze Józsefnek Czigler-alakja valamilyen értelemben "magyar rokona" a tizenkét dühös ember-beli szerepformálásának, és ugyanolyan nagyszerű. Kevés szebb dolog lehet egy színházban, mint amikor a jó színészi alakítás nem "magányos", hanem "rokonokat" gerjeszt a deszkákon, nemes versengés alakul ki, s nem egymás kárára, hanem mint egy jól megkomponált szimfónia szólóiban, az egész összhangzást erősítve, virtuózok az előadók. Valami ilyesmi "zajlik" a kórterem mind a négy egymás mellett álló ágyán. A titokzatosan összefonódó sorsok melódiája áll össze egy hatalmas és általáos érvényű hangzássá, művé.  Selmeczi Roland - úgy látszik - nemcsak szerepei, de egyéni fejlődése során is kilép abból a skatulyából, melybe szerepei, de méginkább megoldásai, talán mérsékelt sztereotípiái bezárták. Ebben a darabban sikeresen csatlakozik ahhoz a "négyesfogathoz", mely a mű általános mondanivalóját hordozza. S mindezt aránylag kevés külsődleges, egyre több belső eszközzel éri el. Őszintén örülünk az érett alakításnak. Dóczy Péternél, most már nyugodtan kimondhatjuk, nincs szerep meglepetés nélkül. Hihetetlen sokoldalúsága, gumiarca, pillanatról pillanatra óriási változásokra képes megjelenítő ereje és hangja különleges erővel szól ebben a féltékeny sofőrben, noha a négy főszereplő közül talán az ő alakja a legkevésbé egyértelműen megfogalmazható. Mindössze néhány sztereotip mondat áll a rendelkezésre ahhoz, hogy kibontsa a figura emberi teljességét. Szenvedélyessége és a vegetatívum jegyeinek kifejező és hiteles tolmácsolása teszi meglepetésszerűen egyénivé, hogy ne mondjam, utánozhatatlanná.  Németh Borbála nővérkéje ugyancsak hiteles, talán az egyéniség, a mögötte élő és lélegző embert kevésbé sikerült kibontania az egy kesztyű-emlék kivételével. Konvencionális az alakítás abban a értelemben, hogy amit az átlag ember egy nővérről gondol, s amit sokszor tapasztalni vél, Borbálánál inkább az jelenik meg a színpadon. Igaz, az jól és kifogástalanul. A közönségességben mindig van valamilyen vonzó. Ilyen értelemben sem meglepő, hogy az egyébként tényleg jó karakterformálással párosult takarítónő-formálás Vlahovics Edit megjelenítésében sikeres. Ordenáréságában, a szerző "durva, ámde népi" megfogalmazásában egyenes utat jár be a nézők szívéhez és rekeszizmához.  Különleges, ám nehezebben értelmezhető "csemege" Nagy Gábor alakításában a borbély alakja. Ismeretesek az igazmondó és az udvari bohóc alakjai a korábbi irodalomban, itt egyfajta igazi gyurkovicsos fintorral teszi szarkasztikussá a meglehetősen mereven és szemléletesen különválasztott jelenetekben a szerző a kontrasztot , a komolyan konvencionálist a szerző. Aki ezt el tudja fogadni, annak jóval gazdagabbá és árnyaltabbá válik mind a darab, mind az élet. Gyanítom, hogy ez csak átmenetileg és csak teljes transzparenciával sikerült a nézők nagy részének. A kort, melyben a darab született - van hivatva kifigurázni a Nagyvizitben István és Dezső alakja. A főpróba közönsége - korösszetételénél fogva - jól fogadta Zsolnay Andrást és Varga Gábort. Az ugyancsak számos irodalmi előddel bíró bugyuta páros - bár érezhetően itt és most megpróbálták átalakítani - mégiscsak megmaradt annak a negatív iskolapéldának, melyen - feledve mindannyiunk sokszor gyászos, korábbi szerepét - így, utólag, vidulni tudunk. Bregyán Péter és Sövegjártó Áron orvos-párosa nagyszerűen sikerült, részben a jó személyválasztásnak is köszönhetően. Ez a pár közelíti meg a legjobban azt a határt, ahol már a hihető és az érezhetően csak viccnek szánt alakítások találkoznak. Szerencsére a szerző - talán érezve a kisiklásnak a még csak virtuális lehetőségét is - a megfelelő időben lezárja a két szereplő színpadi jelenlétét, így megmaradnak az emlékezetünkben, mint a mértékletes és találó karikírozás iskolapéldái.  Nem lennénk igazságosak, ha nem dícsérnénk meg Csonka Hajnalka szerep-krokiját, mely ugyan "mélységében" -szerencsére - még nem érheti el a Született feleségek szintjét, de annak, hogy a kikapósnak kikiáltott feleségről egy tusrajz-szerű vázlatot adjon, kitűnően megfelel. Dícsérően kell megemlítenünk mindazok munkáját (Csengey Emőke, Perlaki Róbert), akik a jól játszható előadás körülményeit megteremtették és pozitívan befolyásolták. Málnay Levente érezhetően jól megtalálta a hangot a színészekkel. Minden a helyére került, szinte már tapinthatóan, pontos időzítéssel. A külső szemlélő szemével nézve az előadás feszültségmentes, garantált, megérdemelten garantált a siker. Fotó: Pluzsik Tamás
|