|
VÁRhely 2006.3-4.
Roisz Vilmos képei annyiszor lepnek meg, ahányszor látom őket. Mindig asszociálok - talán egy egyetemes művészettörténeti folyam érverésén a kezét tartó emberre -, akinek képein egy idő után mégis átüt a local, akarattal latinosan írva, nehogy egy éjszakai mulatóra gondoljon bárki is. Fantasztikus tehetségére kell gondolnom, ahogyan az értéket próbálta meg - érvényesen - kiszűrni a már akkor is rendkívül széles árufolyamból, hogy kicsit szigorítva, kicsit kategorizálva, mégis líraian újrafogalmazza mindezt magának és másoknak. A Tükör és ablak rovatot indítva Böröndi Lajos három verse valóban a harmadik címével jelöli a legjobban a szándékot, az összefort idők sokszor kibozhatatlan, máskor túl egyszerűnek tűnő ismétlődésében megtalálni az igazságot. Bistey András Három gesztenyefa című írása mind politikailag, mind társdadalmilag "kommersz". Az írás szó exakt módon kifejezi azt, amit szabad róla mondani. Pontosan úgy, mint amikor sütőrumot kerestem mostanság az egyik áruházláncunkban, és csak szín alapján tudtam kiválasztani a keresett italt, mert arra "Szeszes ital" volt írva. Csupán kisbetűvel, szinte olvashatatlanul közölték a vevővel az üveg hátulján, hogy rumaroma is van benne. Both Balázs versei szó szerint mellbevágnak töménységükkel, sírfelirat-szerű, aforisztikus, kérlelhetetlen kinyilatkoztatásukkal. A VÁRhely sokszínűsége fontos részének érzem. Az olvasók figyelmébe ajánlom Ross Károly Varjak című novelláját. Bizonyos értelemben hagyomány- és értékőrző, ugyanakkor virtuóz, gondolatébresztő, többutas karcolat, mely nem formai, hanem tartalmi utakon keresi és a jelek szerint találja is meg a modernség értelmét.
Hárs József Egyedül című írása olvasása kapcsán vetődött fel bennem a gondolat, hogy vajon egy ilyen írás alkalmas-e a maga kevéssé felhívó módján annak az "örökségnek" az átadására, ami talán szükséges egy kor megértéséhez? Szívesen venném olyan korúaknak a véleményét, akiknek - velem szemben - talán jó lenne elolvasni ezt a szokványos, de elcsépelt történetet, mely különösen külső szemszögből leírva irodalmilag is túl semleges pH-jú. Csöppnyi versciklus következik, több szempontból is érdemes elolvasásra. Szerzői: Czethoffer Csaba, Huszár László és Cseh Károly. A VÁRhely 49. oldalától olvashatjuk az összevont szám legnagyobb terjedelmű írását, Gabnai Sándor kétfelvonásos drámáját Az elzálogosított város címmel. Az igényes nyelvezettel megírt történelmi dráma immár rövid időn belül a második Sopron történelméről. A szerző, aki evangélikus lelkész, érezhetően szerencsésen választotta meg a történet időpontját és csak dícsérhető visszafogottsággal kompenzálta, előzte meg, "gömbölyítette le" a foglalkozásából származható kritikai éleket. Színházi előadhatóságáról nyilván másoknak kell dönteniük, de egy civis város nem teszi rosszul, ha a történelmét befogadható módon és részletekben jeleníti meg az azt többségében részletesen megismerni nem akaró polgárai előtt. A folyóirat Közelkép című rovatában Nagy Gáspárra emlékszik a szerkesztő, aki megjelentette Ködöböcz Gábor írását Nagy Gáspár költészetének '56-os vonulatáról. Kérdés az olvasó részéről, hogy vajon egy rövid összefoglalót nem "ért volna meg" a költő rövid, immár befejezett életrajza, miután az írás még reményteljes jövőben gondolkodik. Both Balázs beszélget Rakovszky Zsuzsával, majd az író-költőnő Halottak napja című versét olvashatjuk, melynek kapcsán éppen a véletlenszerű összerakottság és a befejezetlenség érzése idézi fel azt a fajta ambivalenciát, amelyről már az interjúban is beszél a szerző. Nem látszik elégséges megoldásnak erre a két bevezető versszak sem...
Még bő harminc oldal van hátra, ahol mindazok a magyarázatok-ajánlások, féltések és óvások hangzanak el, melyeknek vagy el kell hangzaniok vagy sem. Ez embere, olvasója, szereplője és alkotója válogatja, de itt már a kimondott szó közvetlenül felelősségre vonható, annak igazságtartalmáról meg lehet győződni, kétségbe lehet vonni, sőt időnként - kellő tisztelettel és empátiával - ki is lehet nevetni. Tájékozódni, miképpen hajózni, úgy látszik, szükséges. A hangsúlyozottan egyéni és visszafogott vélemény olvastán joggal ébred fel a gyanú mindenkiben, hogy a VÁRhely 2006.3-4 száma színvonalas és jogos lokálpatrióta jellegén kívűl europaer színvonalú, jól sikerült példány. Tartalmazza mindazt, amire a város büszke lehet és felvonultatja azt is, ahol a kétség inkább érvényes magatartás, mint a tárgyatlan dicsőítés. A végső döntést úgyis az olvasó és a kegyetlen utókor hozza meg, ahol már nem érvényesek azok a kategóriák és elvárások, össznépi színvonal és kétséges demokrácia, melyek a kultúra piacát jelenleg is működtetik. Akkor pedig talán egyszer fellapozza még valaki a periodikát és az arról szóló kritikát... és mindkettőről meg lesz a véleménye. Ne firtassuk előre azt, amit akkor már biztosan nem tudunk! A valódi szándékok addigra vagy összetöpörödnek vagy egy újjászületés szűk alagútjába engednek betekintést.
|
Kicsit a hiúság, kicsit az együttérzés szurkoló kiváncsisága vezetett, amikor kézhezkapva a VÁRhely című periodika tavalyi összevont 3-4. számát, letépve róla a borítékot, éppen csak egy csodálkozó pillantást vetve a címoldalra, azonnal az örömmel felfedezett Sass László bevezetőhöz fogtam. (Az elmúlt számról referálva fájó szívvel hoztam fel hiányát.) Most is meglepett a gondolatok közössége a középeurópai szuverenitás érzésében, hogy napokra le is tettem a folyóiratot, mert annyira megrohantak az emlékek. Körülbelül azok, melyek az emlékezetes Nagy Bandó Hanyas vagy írás után is megjelennek egy bizonyos koron túl. Itt valami komplexebbről van szó, ha hasonlóról is. Mint egy pszichológiai teszt. Kicsit szárazon, kicsit keményen, kopogósan hullanak a felhívó szavak az olvasóra. Ha nem jön válasz, akkor vagy nagyon fiatal vagy kár volt élned... Ha jönnek, akkor mind korcsoportban, mind egyéniségben rendkívül jól, egyénien helyezik el a belső feleletek az olvasót egy ki tudja hány dimenziós koordinátarendszerben, melyben a különböző nézőpontok szerint hol csoportosulni, hol különállni látszunk. Nem is tudnám megmondani, melyik valóban az igazi.