|
Áldás és átok
Áldás és átok
Lk 24,46-53 Azt mondta nekik: ,,Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból.'' Ezután kivezette őket Betánia közelébe, felemelte a kezét, és megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe. Leborulva imádták, azután nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Szüntelen ott voltak a templomban, és áldották Istent.
Amikor a közvetítő, szimbolikus cselekedeteket még mindenki értette, amikor még érezhető és a kívánt "eredményt" "elváró" gyakorlat volt az áldás, akkor - paradox módon a gyakorlat gyakoriságával szemben, nagyobb volt az emberileg megbecsült jelentősége.
A materializálódással együtt csökkent az elvárható beavatkozási eredmény a világ számunkra nem látható részéről, és tettünk bugyuta dolgokat, mellőztünk áldást és átkoztunk "übtre" vakon és még vakabbul.
Barátomnak volt egy konzekvens gyakorlata, melyet többször is "bevetett" a nagyképű, szóban gondatlanokkal szemben. Amikor kijelentették, hogy "átok-babonaság", csak csendesen megkérdezte, hogy és vajon a kijelentő babonás-e. Természetesen felháborodott nem volt a válasz. Ezek után azt javasolta a "kinyilatkoztatónak", hogy ha már úgy sincs jelentősége, talán átkozná meg ott, helyben, hangosan, mások számára is hallható módon a szüleit. Látni kellett volna mindenkinek a megdöbbent arcokat, hallani a következetes negálások faramucibbnál faramucibb indokait.
Jézus áldást oszt, mégpedig legalább az eltávozó családfő áldását, melyet a kor egyetlen felelős férje, apája sem mulasztott volna el, aki - mint szent királyunk országát Máriának - családját, hátrahagyottjait Isten kegyelmébe ajánlotta. Csak növeli az aktus jelentőpségét, hogy utolsó emberi-isteni látható cselekedete ez a földreszállt Üdvözítőnek, aki így is világos különbséget kívánt tenni - ismerve az emberi tényezőt és környezetet - a befejezett megváltottság és a kontinuus Istenre rászorultság között.
Közben eltávozni. Tulajdonképpen ez mindannyiunk álma, gondolatokban és megénekelt költeményekben, akik szeretnénk minden ellenkező példával szemben úgy élni, hogy ne megmásítani, megszakítani kelljen az addigi létet az "átmenethez", csak változatlanul eltávozni, eltakartatni és közben áldani.
- DI -
|