|
Itt csak a királyok restek
Itt csak a királyok restek A Sziget második napján fotósunk hintón utazott és exkluzív interjút készített egy francia királlyal. Majd mindenhol roptuk egy kicsit, amíg lehetett. "Vedd el kérlek, vedd el, nem számít!" – mondogatja egy srác a HÉV megállójában. Nem, nem a nemi aktusra céloz, hanem a kezében lévő több száz szórólapra. Nem vesszük el. Helyette megpróbáljuk az információnál kideríteni, milyen gyakran jár az éjjeli HÉV. "Elnézést, éjjel a HÉV hány percenként jár? Fél óra? 20 perc?" – "Igen" – hangzik a frappáns válasz. A tervezettnél később értünk ki, de szerencsénk van, mert akkor áll ez az eső, amikor megérkezünk a Filatorigáthoz. Annyira azonban nem vagyunk szerencsések, mint az a pár, aki este kilenckor lépett a Szigetre – ők a kezdetektől számítva négymilliomodik látogató. Schmidt Ferenc és felesége örökös tagságot kapott a Szigettől, mellé aperitifként pedig egy üveg pezsgőt. Tegnapi cikkünkben írtuk, hogy kikopott a fű – nem, ott most mindenhol sár van és pocsolya - néhányan bennük táncolnak.
Az 1982-ben alapított francia Transe Express produkcióját készülünk megnézni este kilenckor. Útban a kulturális helynek számító Domb felé egy díszes menetbe botlunk – egy hintóban utazó királyi párt kísérnek zenészek, csörgősök, és egyre több szigetelő csatlakozik a parádéhoz. Hatalmas csontvázak parádéznak, az egyikükkel kezet fogok. Egyszer csak megáll mellettünk egy udvari ember, és rámutatva a CyberPress fotósára megszólal: "A király elrendelte, hogy kísérjelek a hintójához, és csatlakozz a társaságához." A király egy exkluzív interjú keretében – miközben szőlőszemmel eteti fotósunkat és azt kéri, hogy gitározzon vele - elárulja, hogy ez a saját temetési menete, nemsokára meghal és felmegy a magasba találkozni az apjával. Mert bizony ez a parádé, amellyel vagy fél órát haladtunk a Sziget különböző helyszínen, nem más, mint a francia társulat darabjának ráhangolódása, és haladnak a "csodaszerkezet" felé, amely segítségével 30-40 méter magasságban mutatnak majd be akrobatikus jeleneteket. A darab címe Les Rois Faignants (Rest királyok), a cím a francia Meroving-ház utolsó királyaira utal, akik szinte gyermekek lévén az uralkodást inkább a majordomusukra hagyták. Az előadásban Mortibus király – látván, hogy a halottakért mennyi könnyet hullatnak – megrendezi saját temetését. A gyászmenet egy hatalmas fa tövébe érkezik, amely ágain csodálatos mesebeli lények élnek.
A darab véget ér, mi tapsolunk – bár a tavalyi előadásuk egy fokkal érthetőbb volt számomra. Megállunk a Pöttyös rudinál, éppen ajándékokat lőnek katapulttal, nekünk sajnos nem jut semmi. A Nagyszínpad felé tartunk, ahol a Chemical Brothers játszik igen nagy tömeg előtt. A közel húsz évvel ezelőtt az egyetemi csoporttársakból alakult páros hatalmas bulit csinált, és közönségét zenével és vetítésekkel kápráztatta el. Bennünket nem annyira ragad meg, inkább egy hatalmas lávakövön sült hot-dogot fogyasztunk el az egyik hot-dog klinikán. A frissítőt már a Világzenei színpadnál fogyasztjuk el, ahol az est utolsó fellépője Cesaria Evora. A Zöld-foki szigeteken uralkodó nosztalgikus, keserédes zenei stílus, a morna uenei nagykövete az előadó, aki a nagybátyja biztatására kezdett el énekelni. Visszatapsoljuk őket, nem egyszer. Ők pedig csak játszanak, bár már elmúlt tizenegy óra, de csendülnek fel az újabb és újabb dalok, valahonnan hihetetlen távolról és messziről. Az pedig csak a mi műveletlenségünket jelzi, hogy a magyarokon kívül minden külföldi az előadóval együtt énekli a dalait, és minden szám végén kiabálják, hogy "Uno más, uno más" (Még egyet, még egyet). A koncert után megpróbálunk átérni a másfél óra múlva kezdődő Anima Sound System koncertjére, de nem sikerül, mert minden sátorba (mármint zenei sátorba) bemegyünk és táncolunk egy kicsit.
A Party aréna nagyon tücc-tüccös, az afrikaiknál jó a zene, a krisnások már zárnak, a Meleg sátorban (pardon, Magic Mirror) viszont éppen showműsor van. Egy – korábban férfi – hölgy, a német Diva Thomasz énekel, majd jön a szintén berlini Tiger, aki egy frenetikus hullahopp-produkciót mutat be. Még nem láttam kézenálló embert a két lábával hullahopp-karikát pörgetni, dobálni. A rendezvény helyszínén egyébként majdnem annyi a lány, mint a fiú, csak elvétve látni olyan jeleket, amelyek arra utalnak, hogy itt a hangulat bizony néha meleg. De megyünk tovább, és partizunk még névtelen helyeken és bulikban, majd ropjuk a Táncdalfesztivál sátorban Dolly Roll számaira. Tegnap este ugyanitt Szűcs Judith énekelt, és az előadónő az egyik szám után megjegyezte, hogy bizony harmincéves (a szám, mert ő még csak tizennyolc). Legtöbbünk, aki ott volt, később született, mint az énekelt dal, és korábban a szülei is ropták rá (Balázs üzeni, hogy az ő szülei nem). De megyünk tovább, jobbra és balra, végül lekéssük az Animát, átélünk ismét egy áramszünetet, és végül látjuk hangolni a Balkan Fanatikot, akik magyar népdalmotívumokkal vegyítik zenéjüket. Hazafele sikerül kiderítenem, hogy a HÉV 20 percenként jár. Szerencsénk van, hamar érkezik, és a nagy tömeg ellenére felférünk az éjjeli buszra. Mintha valami techno-zenét pöfékelne a busz motorja, de lehet, hogy ezt már csak képzelem így korahajnalban. |
