|
Szaddúceusok
Lk 20,27-38 Odamentek hozzá néhányan a szaddúceusok közül, akik tagadják a feltámadást, és megkérdezték őt: ,,Mester, Mózes előírta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, akinek felesége volt, de gyermeke nem, akkor a testvér vegye el az asszonyt, és támasszon utódot testvérének [MTörv 25,5-6; Ter 38,8]. Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt gyermek nélkül. Előbb a második, majd a harmadik vette feleségül őt, és hasonlóképpen mind a heten, gyermeket nem hagyva, mind meghaltak. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor ezek közül kinek lesz a felesége az asszony? Hiszen mind a hétnek felesége volt.'' Jézus ezt felelte nekik: ,,E világ fiai házasodnak és férjhez mennek. Azok pedig, akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást, nem házasodnak, és férjhez sem mennek, hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai, a feltámadás fiai lesznek. Hogy pedig a halottak feltámadnak, azt Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat ,,Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének'' [Kiv 3,6] mondta. Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.''
Amikor azt mondjuk: "hitetlenek", természetesen mindig más valakire gondolunk. Csak amikor mások alig cáfolhatóan ránk mutatnak vagy saját legőszintébb pillanatainkban valljuk be: valami baj van a hitünkkel. Az automatizmus mindaddig győz a valós helyzet elemzésének eredményén, amíg egy kegyetlenül igazságos pillanatban - na nem szó szerint, de tartalmában megegyezően valaki ránk nem mutat - "te szadduceus!" A közismert poén jut eszembe. A pap babrálja a hibás mikrofont, miközben beleszól: " valami baj van a mikrofonnal". Mire a hívek automatikusan válaszolnak: " és a te lelkeddel". Amikor valaki nem a gyermekded lelkület ártatlanságával ("Van-e szárnyuk a kutyáknak a mennyországban?") teszi fel a mai evangéliuméhoz hasonló kérdéseit, akkor az őt magát marcangoló kísértést és hitetlenséget árulja el. Tele van olyan automatizmusokkal az életünk, aminek talán még soha nem gondoltunk valóban utána. Hányszor mondjuk-hagyjuk szótlanul jóvá a felkiáltást: "Onnan (mármint a túlvilágról) még senki sem jött vissza!" Dehogynem!
Talán, ahogyan minden bűnnél azon szurkol az ember, hogy kövessék azt el minél többen, mert úgy hátha kisebbé válik az átlagban az általam is elkövetett vétek, szeretnénk, ha a túlvilág is az evilághoz hasonlóan kaotikus lenne. Ahogyan a színigazgató "tréfásan" kifejezte a a társulat tagjainak egymáshoz fűződő "jó kapcsolatát": "Nálunk mindenki, mindenkivel!".
|
