|
EGY TISZTA ESTE
Tamási Áron : VITÉZ LÉLEK
 A színházműsorokban kutakodó kiváncsi szemlélő hamar megtalálja az 1941-es születésű Tamási színmű modern színpadraállítójának (részünkről enyhén szólva képzavarral fogalmazott) Ariadne fonalát. Ez a szándékból szőtt vakvezető lassan azért végighúzódik Magyarországon. Látóvá próbál varázsolni egy vakká tett népet.
 Aki a Vitéz lélek szép, de hatástalan címével birkózva is egy estét, alig másfél órát arra szán, hogy megnézze a Petőfi Színház előadását, nem bánja meg. Olyan, már a címben megfogalmazott "tiszta estét" kap ajándékba, mely "sajátkezűleg" a legjobb "fehérítővel" is csak nagyon nehezen produkálható. A világ minden részébe, így az Erdélyországba is beszivárgó nagybetűs élet a maga minden piszkával együtt sem tudja befeketíteni a főhőst, aki így kerül ki győztesen, de sok kísértésen átverekedve magát, a fináléba.
 Amikor az ismertetőben embert próbáló feladatként aposztrofálják a darabot, talán erre utalnak a szerzők: erre a túlzott, ma már csak mutatóban megőrzött tisztaságra, aminek bemutatása még elméletben is a fixa idea határát súrolja. Megtartani a mércét és hitelesen bemutatni anélkül, hogy 2007-ben ez a hitvallás bárkit is nevetésre, megmosolygásra késztetne: ez a művészet, ez a darab bemutatásának igazi nehézsége.
 Itt kapcsolódik - talán szétválaszthatatlanul - az előadáshoz a rendező személye, akit nemcsak a teljes világot valló kulcsalak megszemélyesítése "terhel", de minden egyes szereplővel el kell hitetnie, hogy amit mond, az az igazság része, és csak hittel kimondva válik a nevetségesség legkisebb árnyalata nélkül tolmácsolhatóvá. A jó értelemben vett fanatizmus ragadóssága az, ahogyan a rendező nyelvén szólal meg a szereplő-gárda, és fogalmazza meg Tamási mondatain keresztül azokat a nagy igazságokat, melyeket csak hitben lehet megélni. A taps nem ritka, de igencsak különböző árnyalatúak azok a benyomások, melyeket a figyelő szemléz egy előadás során. Ahogyan a nézők nagyon különböző módon, óvatosan, mintegy kérdőn tapsolva dícsérik a helyettük kimondottakat.
 E sorok írójának is szinte lehetetlennek tűnik, de valóság, hogy nagy színésznevek arzenálja sorakozott fel az egyes szerepek mögé, és ez a soproni előadásban sincs másként. Ritka az ilyen előadás, amikor a szerepek rangsorolásától függetlenül szólnak szépen a szavak, veszi halálos komolyan magát a felnőtt színész és a gyermek. Amikor senkit nem lehet a siker perifériájára sodorni egy-egy téves hangsúly vagy értelmezési hiba miatt.
 S ebbe beletartozik Őze Áron nemes eszköztelensége a kiszolgáltatottság minden sanszával, Bregyán Péter bibliaolvasása, mint a szerep legjobban sikerült része, Magyar Tímea és Németh Borbála mozgása, Koncz Gábor félelmetes tapasztalata a kifejezésmód hatásosságára, Nagy Anna harsány-egyszerű népiessége, Nyírő Bea alakjának meggyőzően nagyszerű vulgaritása. Szerves része az előadásnak Zsolnay András együgyű bírója, a felejthetetlen karakterformálás Boros Zoltán részéről, Madár Tamás kedves cigány-karaktere és a soproni gyerekek őszinte féktelensége.
 Ebben a nagy kavargásban viseli a karmesteri pálcát láthatatlanul Eperjes Károly. A szöveghossz szerint talán mellékszerepből nő ki misztikus, meghatározóan uralkodó alakká Ábrahám és az ősatyák képéből formálva a színpadra a hitet Ambrus. Akadozó mozgásával diktálja a tempót, botja mögül himbálva, tekintetével a valóság mindkét mezsgyéjét pásztázva tanít, uralkodik és szolgál. Érzékeny és törékeny, ember lévén nagyon a határokon egyensúlyozó szerep ez, állhat és dőlhet rajta-tőle az előadás.
 Már csak Eperjes interjúja kapcsán sem vonható kétségbe az előadás december 5-re formázott volta, nekem mégis így, advent harmadik vasárnapja közelében a karácsonnyal konszonál az előadás: az egyszerű lét vágyával és a "bevásárlós", bonyolult próbálkozások kudarcával hangzik össze a soproni előadás. "Használati utasításként" egyetlen kérdés merül fel e sorok szerzőjében: vajon kitart-e a katarzis a nézőben az első boltig-plázáig?
|