CyberPress.Sopron

Abdai Géza, közösségi ügyekért felelős alpolgármester köszöntője:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Alkotók, Kedves Művészetbarát Közönség!

Köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik évtizedek óta megrendezik Karácsony-várás időszakában a soproni tárlatot, és mellette helyet biztosítanak a lassan krisztusi korba lépő Soproni Füzeteknek. Természetesen köszönetemet és tiszteletemet szeretném kifejezni Sarkady Sándor költő-műfordító kitartó és sokszor reménytelennek látszó küzdelméhez, amivel életben tartja a soproni írók-költők legnívósabb bemutatkozási lehetőségeként számon tartott antológiát.

Hosszú idő távlatából mehéz emlékezni arra, hogy ki vetette fel először, hogy az Adventi tárlat megnyitója és a Soproni Füzetek bemutatója egy helyen, egy időben történjen. Az biztos, hogy remek ötlet volt, hiszen ilyenkor Sopron közéletének és szellemi életének a kiválóságai egyszerre vannak jelen. A képzőművészet és az irodalom művelői és szerelmesei számára tehát nemcsak megnyitó és bemutató ez az adventi alkalom, hanem találkozó és fórum is egyszerre.

Hölgyeim és Uraim!

Advent időszakát éljük. A keresztény hagyomány szerint ilyenkor várjuk az Üdvözítő megszületését. Az ősi természetvallásokban is kiemelt időszak volt ez: a Fény születésének az ünnepe. Így lett számunkra is Krisztus a Világ Világossága…

Azt hiszem, mondhatjuk, hogy napjainkban valóban a sötétség uralmát szenvedjük. A sötétség uralmát szellemi és politikai-gazdasági téren. A fényre várva azonban kell hogy legyen időnk elmélyedni saját lelkünkben, múltunkban és jövőnkben, el kell gondolkodnunk nemzeti sorskérdéseinken is.

Nap mint nap helyt kell állnunk a munkánkban, a családunkban, a nemzetünk tagjaként, városunk polgáraiként, erkölcsi rendünk szerint. És ez az erkölcsi rend nem lehet más, mint azok az örök emberi értékek és az ezekhez kötődő, természetet tisztelő magatartás, amit a történelmi egyházaink tanítanak.

És ezekre az örök értékekre mi irányíthatná rá jobban a figyelmet, mint a művészetek? Az alkotásokban megjelenő sugallatok valamint az erkölcsi tükrök segíthetnek minket a fogyasztói társadalom rákfenéjének és a morális összeomlásnak a kivédésében!

Tisztelt Alkotók! Sok sikert kívánok az idei Adventi tárlathoz és a Soproni Füzetek legújabb antológiájához egyaránt! És a jövő évekre is erőt, egészséget, éles szemet és értékes gondolatokat, sok ihletett pillanatot és tartalmas alkotásokat kívánok!

A közönségnek pedig, adventi elmélyülést kívánok itt, a falak között és otthon, olvasás közben! Találja meg mindenki azt a művet, ami leginkább megérinti a lelkét, ami a legtöbbet mondja neki az életről és az emberről!

Tisztelt Tárlatlátogatók, kedves Művészetbarátok!

Advent második vasárnapja hagyományosan meghozta nekünk, soproniaknak a Képzőművészeti Társaság kiállítását és a Füzetek ez évi kötetét. Ebben az évről évre ismétlődő mozzanatban nemcsak egy kultúrváros gesztusa, nemcsak az élő polgári tradíció, de hiszem azt, hogy az ajándékozási kedv is ott munkál. És valljuk be, az a festő- és írásművészeti ajándék, amellyel a Soproni Képzőművészeti, valamint az Irodalmi Társaság kedveskedik, az év e megszentelt időszakában különösen fogékony állapotunkban talál bennünket.

Az advent és a karácsony ünnepe nemcsak a művészi alkotómunka, de a művészetek lelki befogadásának is legfőbb inspirálója.

Elgondolkodtak-e már azon, hogy miért éppen ez az időszak teremtette meg minden ünnep közül legintenzívebben a maga művészetét? Megszólaltat-e annyi zenei mű, láttat-e annyi írás, annyi képzőművészeti alkotás még egy ilyen ünnepet, mint éppen ezt? Oratóriumok, concertók, misék, énekek zengik a megváltó eljövetele iránti vágyat, a kisded születése feletti örömöt; templomfreskók, oltárképek, képeslapok, könyvillusztrációk, márványszobrok és fafaragványok jelenítik meg a keresztény emberiség e legszebb közös emlékét. És ihlette-e meg még egy ilyen ünnep a társadalom szinte valamennyi rétegét úgy, hogy egy egyszerű karácsonyi nép-ének ugyanolyan örökérvényűnek tetszik, mint Bach vagy Corelli művei? A pásztoremberek ugyanúgy kifaragták a maguk Betlehemét, mint a márványoltárt állító művész. És ilyenkor mindenki – ha mással nem, egy adventi koszorú megkötésével vagy a karácsonyfa feldíszítésével – kiéli a művészi szép iránti érzékét és alkotásvágyát.

Miért éppen ez a várakozási időszak késztet erre bennünket?
Talán mert a karácsony misztériumában a tisztaság, a szeretet, a szépség munkál, ugyanaz, amely a művészeteknek is forrása. Ilyenkor több közünk van a művészi széphez, mert nagyon akarunk jók és tiszták lenni. A minden éves megtisztulás napjai ezek. Olyan, mint egy rituális fürdő, olyan, mint egy lelki méregtelenítés.

Gyermekien vonzódunk ilyenkor a harmóniához. Megállunk egy-egy Betlehem előtt, ráámulunk az ember által talán legszebben megkomponált idillre, amelyben a kisded fölött szinte kápolnaszerűen hajlik össze a szent pár, az egyik oldalon ott vannak mély demokratizmusban a szegényeket képviselő pásztorok, a másik oldalon az ajándékot hozó háromkirályok, fölöttük az örömhírt hozó angyal, s körülöttük az ember és állat harmonikus kapcsolatát jelképező békés barmok.

Ez a gyermekkorunk forrásvidékéhez visszavezető összkép a teljességet, a szépséget sugallja, egy magunkban elsüllyesztett Atlantiszt. Vágyunk egy olyan világra, amely ilyen teljes, amely ilyen idilli, amely már nem is a valóság, amely már egy másik szféra. Goethe szavait kell itt idéznem: „Minden művészet legmagasabb feladata, hogy a látszat által megadja egy magasabb valóság káprázatát.” Erre a káprázatra várunk így advent táján, ezért vagyunk fogékonyabbak ilyenkor a művészetre.

S ezt a káprázatot kerestem és találtam meg itt tegnap, amikor először volt alkalmam bekukkantani erre, a frissen elkészült kiállításra. A harminckilenc alkotását bemutató harminc művész közül többen is vannak olyanok, akik e keresztény ünnepkör olyan jól ismert motívumait fogalmazzák újra, mint a betlehemi születés vagy mint Mária a kisdeddel, és ezáltal emelnek át bennünket egy magasztosabb szférába. De néhányan a gyermek látószögéhez vezetnek vissza minket, a mese határvidékéhez. Mégis, a legtöbb alkotás egy-egy őszi-téli tájban, havas utcarészletben mutatja fel a goethei „magasabb valóság káprázatát”, mintegy jelezve azt is számunkra, hogy e sok különös szépség itt van körülöttünk, csak azzal a szemmel kell meglátni őket, amellyel e tárlat alkotóművészei pillantanak rájuk.

Innen vittem tegnap haza a Soproni Füzetek még nyomdaszagú, majd négyszáz oldalas idei antológiáját is. S otthon az első dolog volt, amelyet jólesően nyugtáztam, hogy a tárlat szinte folytatást nyer a könyv lapjain. Az itt kiállítók közül tizenöten szerepelnek a kötet illusztrátorai között, hárman a testvérmúzsai csábításnak engedve tollat is ragadtak, másik két alkotóról hosszabb méltatást olvashatunk.

A Sarkady Sándor által szerkesztett antológiához, már csak több évtizedes múltja okán is – amely önmagában is teljesítményszámba megy mai világunkban – mindig bizonyos tisztelettel közelítek. Érték, városunk értéke ez a kiadvány. A minden évi kulturális számvetés is, amelyből így – az év utolsó hónapjában belelapozva – elénk állnak az elmúlt esztendő fontosabb művészeti kiállításai, irodalmi rendezvényei, kerek évfordulói. Megelevenednek azok, akik az év folyamán itt hagytak bennünket. Most Törzsök Béla tanár úr, Kövesi György, Csanád atya és Ringhofer János. És benne van persze a Füzetekben az a színvonalas irodalmi anyag: versek, novellák, dráma- és regényrészlet, amelyekben oly szívesen mélyedünk el így advent táján, amikor fogékonyabbak vagyunk a művészetekre.

Mert „az utolsó sorral a prózában, az utolsó szóval a versben – írja Bősze Balázs a jelen antológiában – nincsen vége az alkotásnak. Az alkotás, a mű lelkileg, gondolatilag tovább él. Majd jelez az olvasótól, visszhangzik, visszhangzik, mint egykor a tihanyi echó.”

E szép, kölcsönvett gondolattal ajánlom figyelmükbe a Soproni Füzetek idei kiadványát és ezt az ajándéknak szánt adventi tárlatot.