CyberPress.Sopron

A csend évezredeken keresztül az emberi kultúra része volt, mára viszont luxussá vált.

A csend luxusa

A csend évezredeken keresztül az emberi kultúra  része volt, mára viszont luxussá vált. A fül az elcsökevényesedett emberiség  egyik utolsó  kominikációs mentsvára. Az ipari forradalom után a technika fejlõdésével szinte együtt telepedtek ránk az a gépek zajai, markukban tartanak és nem engednek szorításukból mindaddig amig a dobhártyánk bele nem szakad. Aki manapság a csendet élvezni akarja annak el kell vonulnia az erdõbe, a pincébe, a víz alá, esetleg a föld alá, de végleg. A zaj a legalattomosabb környezetszennyezés, mert úgy teszi tönkre az életünket hogy észre sem vesszük, és már csak a végeredményt konstatálhatjuk: magas vérnyomás, fejfájás, agresszivitás, AGYBORULAT!
Az alábbi két történet azt példázza hogy a "csendes" hétköznapjaimat e "csendes" vidéki városban hogyan árnyékolja be a ZAJ..

Várkerület, szürke, álmos délelõtt. Mint lassú folyó, egyhangúan hömpölyög az autóáradat. Néha a piros lámpák mesterséges gátként akasztják meg a folyamot. A várakozás esménytelen pillanatai alatt egy  gördülõ disco fékez mellettem. Nyitott cabrió, hátul iszonyatos nagy hangfalakkal döngette a technot. Lehetett vagy kétszáz watt a zenei teljesítmény. Füleimbe 80 deci(bel) forró ölmot öntsetek . Nem tudok védekezni az iszonyú ricsaj ellen, pedig még emlékeimben fel-fel bukkan az, amikor a discoból kifele jövet, csengõ fülekkel egy más arcába üvöltöttük , hee ?  A  kamikáze pilóta belegázolt a relatív csendbe, hogy öngyilkos akciójának mi legyünk a fültanúi. Már hiába kiálltunk rá,  CSENDET!!  Õ már relatív süket.

A városra rátelepedett a sötét éjszaka, az emberek már csak lézengenek az utcán, ki sietve , ki ráérõsen, ki részegen hõbörögve hazafelé veszi az irányt. Éjfélfelé jár az idõ, a csend most szinte tapintható. Elönt a nyugalom. Megnyugvással tölt el az óra halk egyenletes kattogása. Vijjú, vijjú, vijjú, hasít bele az éjszakába az ablakunk alatt álló autó riasztója. Szem kigúvad, vérnyomás felszökken, és máris vadul töröm a fejem hogy miként vethetnék véget ennek a vérlázító csendháborításnak, amikor hirtelen beáll a csend. Rá kell döbbennem, hogy pár éve még azért imádkoztam, hogy  bár csak egy autó riasztóját kellene elviselnem arra az egy két percre. A soproni Gysev pályaudvar mellett lakni nem rendkívüli dolog, de ugyanott egy padlástéri lakásban élni, az egyet jelentett azzal mintha beköltöztem volna a peronok közé, krampácsolónak, esetleg csövesként vándoroltam volna egyik padról a másikra.
A vasút hangjai a fülemben viszhangoztak. A zakatolás, a fékcsikorgás a diesel mozdonyok dübörgése,
a hangosbemondó és az ismert zenei szignál töltötte be az életemet. Moldova után szabadon, úgy éltem én ott, mint akit a mozdony hangja megcsapott. Kívülrõl tudtam a vonatok érkezését, indulását, hosszasan halgattam a beragadt kürtöket, elsõ kézbõl értesültem a legfrisebb szolgálati közleményekrõl,
de az már nekem is sok volt amikor egyik éjjel a hangosbemondón a fülembe süvöltött egy borízû nõi hang, - Sanyi gyere kész a lecsó !  Zabálj csak Sanyi, de én elköltözöm.

Széna