|
Barokk roham A Capella Savaria a Szent Mihály Templomban
 A Szent Mihály
Templomban folytatódott csütörtökön este a Régi Zenei Napok
műsorsorozata. A Capella Savaria kamarazenekar (művészeti vezető
Kalló
Zsolt) néhány fúvóssal és egy vonóssal kiegészítve Händel és J.S.Bach
műveit játszotta. A műsor első felében Händel A-dúr concerto
grosso-ját és Bach 5. brandenburgi versenyét, befejezésként pedig
Bach 4. brandenburgi versenyét hallhattuk. Ha az ezt megelőző
koncertről megírtuk, hogy méltó módon támogatta azt a millennium
alkalmából az országos bizottság, akkor itt is meg kell írnunk, hogy
ezt a klasszikus koncertet bizony a művészek támogatták.
Első ránézésre is több lehetőség adódik:
Én magam egy kis kombinációval ugyan, de az utóbbira szavazok. Két lehetőséget biztosan kiejthetünk: ezek a harmadik és a negyedik varáció. Georg Friedrich Händel sem kis feladat a művét megszólaltatónak, de J. S. Bachnál mindig elfog a csodálat vagy a csodálkozással vegyes érzés, hogyan mer ember hozzányúlni egy ekkora mester művéhez? Nyilván azért, mert fiatal. Mert még nem hallotta azt a bizonyos előadást (és itt mindenki más hangversenyre, LP-re, CD-re, felvételre, előadóra és alkalomra gondol), ami részleteiben, felvillanásaiban vagy egészében azt közvetítette számára, ami túl a kottafejeken a Mester fejében, szándékában lehetett. Valljuk be, nem sok ilyen élményünk van, és nagyon behatárolt a köre azon előadóknak is, akiktől ilyet várhatunk. Ezért is ragaszkodunk sokszor annyira a "zenekonzervhez" inkább, mint az élő előadáshoz, vagy ami a kettőt együtt tartalmazhatja megismételhetőségében és megismételhetetlenségében egyaránt: a jó előadások nagyon ritka rögzített felvételeihez vagy válogatásához. Vannak, akik csak kézbe vesznek egy kottát és megszólal bennük a számukra tökéletes előadás, és vannak, akik csak hátradőlnek a fotelban és máris felhangzik mindenféle segédeszköz nélkül bennük a mennyei zene. Néha mégis, ők is elmennek egy-egy koncertre, hogy a másikat, a más elképzelését, a más felfogását meghallgassák. Aztán legtöbbször visszatérnek abba a világba, ahol többnyire hárman vannak: Az, Aki a zeneszerző tehetségét adta, a zeneszerző szelleme és a hallgató teste (egyedül?), amiben szól, rezonál a mű. Nem rossz társaság!  Hová is soroljuk a ma hallott koncertet? Számomra marad a "konzervzene". A Capella ragyogóan kezdett, együtt volt a Händel concerto grosso elején. Aztán jöttek az erőltetett tempók, amelyet az előadók is alig bírtak követni, de ebben a gyorsaságban a művet értelmezni már semmiképp nem sikerült. Maradt egy szétesett, kásás hangzás, a csaknem teljes tagolatlanság, amiből csak időnként törtek át az ismert dallam- és ritmus-vonalak. Ez a mesterséges disszonancia csak fokozódott a Bach műveknél: itt már az is bántó volt, hogy az "iramot" a zenészek már - mindenki számára nyilvánvalóan - nem bírták. Egyfajta kényszerhelyzet állt elő; aki éppen "nyert", annak a tempójában zajlott az előadás. A félig telített templom fele kényszer-fejmozgással próbált egy állandó ütemet találni a zenekar helyett, akiknek ez nem sikerült, sőt a hangok megszólaltatásánál némi romantikus ívelést kaptak a hangsúllyal kezdődő részek. Ez pedig megadta a kegyelemdöfést a szerzőnek, de a hallgatóságnak is. A két furulyás (blockflötés) jól bírta a "rohanást", és néhány ütem erejéig kizárólag az ő érdemük, hogy a második Bach-műre ráismerhettünk. A kezdeti kérdésre: hogyan merhet ember megszólaltatni Bachot, nyilván most már hozzá kell tenni azt a lehetőséget: kóros önbizalommal, hogy ők tudják. Pedig eljátszani - még minden hanggal együtt is, önmagában - kevés, így eljátszani pedig, ahogyan ma hallottuk, nem szabadna. Egy dolog majdnem biztos: ha lenne Händel-Bach gyorsasági verseny, abban ez az előadás előkelő helyen végzett volna. A hallgatónak pedig marad az eldöntendő kérdés: sajnálja-e, hogy nem azt hallotta, amit a szerzők írtak vagy örüljön-e, hogy - "hála" a gyilkos tempónak - ilyen hamar megszabadult a koncertterem fogságából? - DI - |