|
Nincs helye az álmodozásnak! Holnap kezdődik
 A sokadik Soproni
Ünnepi Hetek idei rendezvénysorozatát a Jubileumi év, a kerek szám
okozta várakozás teszi igazán izgalmassá. Már nem "ügy" Sopronba
eljutni, és aki végiglapozza Magyarország városainak nyári kínálatát,
sok hasonlót talál. Mi lesz az a nélkülözhetetlen kellék, szlogen,
vonás, amely megőrzi ennek a városnak csodáit, nemcsak a mi
lokálpatrióta szívünkben, de az idelátogatókban is? Talán éppen
valamiféle áttekinthetetlen sokszínűség?
A soproni bor, a poncichter vendéglátás, esetleg a nagy és fontos (van ilyen?) kongresszusok, vagy éppen a kultúra olyan igényű (és lehetőségű) válogatása, ami változtat valamin is? Miért? Kell-e egyáltalán valamin változtatni? Esetleg az a helyes szempont, hogy minden azon a szinten jó, ahogyan van, és ahhoz kell a kínálatban alkalmazkodni? Vállalkozhat-e egy ilyen sorozat arra, immár évtizedek óta, hogy az igényszintek arányán változtasson? Vagy elsődlegesen a társadalmi összetétel és ezzel együtt az elkötelezettség (ahogyan a nemesség is kötelez?) változtat mindenen, ezen is, a "kultúra tőzsdéjén"? Nem tudom, ha nekem kellene összeállítani egy ilyen programsorozatot, akkor mit csinálnék. Nem ismerem a lehetőségeket, a kínálatot, az árat. Minden évben kapok valamiféle állandó olyant, ami nekem nem kellene, s nem tudom, miről maradok le? Vannak láthatóan jól "bejáratott" kapcsolatok, amiken kényelmetlen is lenne már változtatni. A "komolyabb" műfajok a színházat sem képesek megtölteni, ott is a működési kényszer része a műsortervnek a más szinthez való hozzáalakítása. Látvány minden mennyiségben. Elnézem a szomszédos Ausztria rentábilissé tevő Fertő-parti helyárait, operettelőadás, fél havi magyar fizetés. Igen, az óra körbejár. Nem tudnék hirtelen valami, minden alkalommal garantáltan "katarzist" biztosító más helyet és alkalmat ajánlani. Mi okozza egyébként azt az un. katarzist? Eszembe jut egy északi házaspár, aki egészen más okból tartózkodik itt, és egy hirtelen ötletként megfogan bennük a gondolat: egy márkás szállodánkban fogják tölteni a következő hónapot. Csak úgy, szabadságukon. Mit csinálok erre én, a kisstílű álszervező? A kocsimban osztok-szorzok ujjaimmal, csaknem gombot kötök rájuk, és végeredményként kihozom a szomorú valóságot: ők egy hónap alatt az én éves jövedelmemnek többszörösét költik el ebben a nyugatiakhoz képest pitiáner szállóban. Már ki sem tudom bogozni az ujjaimat annak kiszámolásához, hogy ez a hónap abban a vágyott közösségben, ahova annyira igyekszünk, mennyibe is kerülne? Nem kell semmi különlegességre gondolni, csak mondjuk, egy olasz, hasonló kvalitású kisvárosra. Elnézem a bajor sörpartik Hawaiig hosszabbított változatát, és lassan feldereng, hogy vannak kötelezettségek és vannak átlagok, melyek semmilyen áron nem eladók, nem megvehetők és nem megváltoztathatók. Mindezzel együtt kell elviselni a következő heteket. Nincsen helye semmiféle ideálnak, álmodozásnak. Vannak átsorolhatatlan arányok, melyek egy rendezvénysorozat kedvéért sem változnak meg. Még itt, Sopronban sem, mely sokunk számára - remélem - a világ közepe. Jó szórakozást! - DI - |