CyberPress.Sopron

23-án, a Régi Zenei Napok 5. koncertje ismét a Szent Mihály templomban volt hallható:Vashegyi György vezényletével, aki a Orfeo kamarazenekart vezényelte (ő volt a Purcell kórus karmestere is). A koncert szólistái Simon Standage és Paulik László hegedűsök voltak. Elsőként Jean-Marie Leclair (1697-1764.) c moll szonátáját, majd A-dúr hegedűversenyét hallottuk. Az első rész befejező műsorszáma Bach d-moll kettősversenye volt. A szünet után ismét Jean-Marie Leclair következett, mint szerző: Scylla et Glaucus című szvitjét tolmácsolta a zenekar.

Jean-Marie Leclair műveit az átlag hangversenylátogató alig ismeri, nincs is összehasonlítási alapja, ez részben megkönnyíti a tolmácsoló dolgát, de ugyanakkor az első tolmácsolások felelőssége is vállán nyugszik. Szépek ezek a művek és szép dolog felfedezni, újra felfedezni őket. A koncert tulajdonképpen nagyon jól sikerült, legjobban az első és utolsó mű. Az előadás pontosságáért, sok figyelmet igénylő, részletes kivitelezéséért, ötletgazdag tálalásáért, a tiszta játékért mind - mind dicséret jár. Ezt a két művet vezényelte is a karmester, míg a másik két műnél a csembalo mellé ült és a continuo-t játszotta.

Gyönyörűen szóltak a tételek a Szent Mihály Templomban és éppen azon gondolkodtam, hogy a Szent György Templom gazdag stukkója mennyire teszi süketté a templomot, amikor a hegedűverseny kezdődött. Virtuóz, gazdagon variált dallam minden tételben, alaposan megkeserítve vele az előadó életét, hogy az ütemek kezdetéhez valóban visszataláljon az egek magasságának trilláiból, futamaiból. Ez többnyire sikerült is Simon Standage-nek. Kérem, higgyék el, nem kis dolog! Hogy ezek mellett miért sietett is még, azt tényleg nem tudom. Ahogyan a tutti végetért és a szóló elkezdődött, meglódult, és csak a zenekar rutinján és intelligenciáján múlt, hogy a kiséret időben megérkezett. A játék tisztaságára sem lehet panasz: a nagyon nehéz fogások, kettős fogások közül egyetlen sikerült csak félre, az is feledhető módon. Ismét csak a lassú tétel, ami túl nehéznek bizonyult. Ahol a variációk lekötötték minden jelenlévő figyelmét, ott nem tűnt fel, de a kitartott hangok valahogyan nem teltek meg. Mindezek ellenére a végső konklúziónak úgy kell hangzania: szép előadás volt.

Nem egészen ez a helyzet a Bach kettősversennyel: Bach egy teljesen más kategória. Már az sem mellékes, hogy nagyon is ismert: a számtalan létező felvétel közül csak kettőt emelnék ki. Időrendben az első David és Igor Ojsztrah klasszikus felvétele ( többek között Eterna, 1957. 8 25 882), melyen immár több nemzedék nőtt fel. Nem tartalmaz bravúrokat, nem extravagáns, sajnos, felvételi technikájában nem olyan szuper, csak szép, sőt gyönyörű. A másik felvétel Isaac Stern első hegedűsként való közreműködésével készült és azoknak volt szerencséje meghallgatni, akik láthatták az Izraeli Filharmónikusok jubileumi koncertjét illetve annak hanganyagához hozzájuthattak. Ez a felvétel már jóval "korhűbb", tagolt, ugyanakkor mérhetetlenül egyszerű és nemes, didaktikus és korrekt egész. A technikai fejlődés pedig a hegedűjáték olyan finomságait adja vissza ez utóbbi esetben, ami az első felvétel idején még egyszerűen elképzelhetetlen volt. Mindkettő felvétel közös sajátsága a nemzedéki váltás szimbolikus megjelenítése: a nagynevű, "első" úgy játszik együtt a "másodikkal", ahogyan Bach eredeti szándéka szerint való volt: valamilyen teljes jogú, egyenrangú partnerként, csak szám szerint, de nem feladat szerint megkülönböztetve.

Ez utóbbi szempont érvényesült a ma esti koncerten is, ahol Paulik László állt a pulpitus másik oldalán, szemben Simon Standage-dzsel. A felületes hallgató egy aránylag gyors ütemben, egyetlen hamis hang nélkül, jó belépésekkel előadott három tételes művet hallhatott. A probléma valahol ott kezdődött, hogy vérmérsékletben és elképzelésben két különböző ember, két felfogás csapott össze a koncert alatt. Egy, a virtuozitásra, a "kenés" határát súroló gyors ütemválasztásra, kicsit külsődleges hatásra építő előadásmód és egy szemlélődő, önmérséklő, de intelligensen alkalmazkodó előadói magatartás. Ennek feszültsége vibrált végig a három tételen. Nem Paulik elképzelése "győzött", de önmagát is legyőzve szép példáját adta annak a szimpatikus magatartásnak, mely a másikhoz próbál alkalmazkodni. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy az egyik szólista és az egész zenekar alkalmazkodott egy extrovertált idegen előadásmódhoz, ami nemcsak a korhoz, de ami a legfontosabb, Bach-hoz sem illett: egyszerűen ezért nem volt autentikus. A koncert legszebb részéhez tartozott a második tétel második harmadától a tétel végéig az a néhány taktus, amikor "lelkileg" is szinkronban muzsikált a szóló és kísérők. Nagyon szép egy-két perc volt, az előadás legértékesebb része, ami sajnos, tovaszállt.

Nem szeretném, ha írásom alapján bárki azt képzelné, hogy ez egy rossz koncert volt. Ez egyszerűen nem igaz. De mindazok mellett volt nem rossz, amit leírtam. És hogy milyen lehetett volna egy kicsivel több szinkronitással? Talán olyan, amilyent Bach is szeretett volna, aki a mai estén is minden más fölött, a másik szerző fölött is ott állt torony-magasan.