CyberPress.Sopron

A Háromszék Állami Népi Együttes a Soproni Erdélyi Kör meghívottjaként mutatta be a soproni közönségnek Ábel című egyfelvonásos táncszínházát.
Annak ellenére, hogy a sepsiszentgyörgyiek műsorával egyidőben a SÜH még két nagyon színvonalasnak ígérkező előadása folyt, mégis szép számú nézőközönséget vonzott az előadás.

" Az elmúlt évek alatt az erdélyi-székelyföldi tájakon is változott a világ, anyagiakban gazdagodtunk (bankok épültek), virágzik a kereskedelem (tele vagyunk butikokkal), de mi lesz hagyományainkkal, kultúránkkal? Régi és új ideológiák, érdekek csapnak össze, hatalomvágytól fűtött "világmegváltók" és "nemzetmegmentők" acsarkodása mögött a pénz hatalma munkálkodik. Sűrűbb és vadabb ez a rengeteg a hargitainál, melyben a mai Ábelek egyre nehezebben tájékozódnak." (Könczei)

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy az Ábel trilógiát, az irodalmi művet, miként lehet táncba átültetni. Hiszen az irodalmi műben, az Ábel-trilógiában jelen van mindaz a gazdag emberi és írói életanyag, amivel a szülőfalu, a hazai városi élet és az Amerikában megismert modern és elidegenült világ feltarisznyálta a Hargita-alji faluból útnak indult székely legényt. Miként jeleníthető meg színpadi táncban a székelyek vele-született humorérzéke, amely belső fényével átvilágítja a látszatra bonyolult és áthatolhatatlan dolgokat, eseményeket, emberi viszonyokat.
A közös nevező, amely az irodalom - jelen esetben Tamási Áron műve - és a táncművészet - Könczei Árpád táncszínháza- közötti átjárhatóságot jelenti, nem más mint szimbolikus jellegük. A regényben a cselekmény ugyan önálló epizódokra bontható, de a valós helyzetek jellemző egymásutániságából adódik jelképességük. Ugyanakkor a "zene és tánc kódrendszere, alkotó elemeinek lényegét tekintve szimbolista." (Könczei).
A másik közös nevező: a néptánc. Tamási Áron műveit sugalló élményei mélyen a szülőföldben gyökereznek, ezek táncdramaturgiai megjelenítésére a szülőföld muzsikájánál nincs alkalmasabb.

A Könczei Árpád koreografálta és rendezte Ábel: zenei, koreográfusi, rendezői telitalálat. Az együttes előadása során pazar népviseletben, tematikus rendben felvonultatja a felcsíki, gyímesi, nyárádmenti táncokat (Ábel Székelyföldön). A második jelenetben (Ábel Erdélyben) a széki és kalotaszegi táncrend jellegzetes elemei párosultak a spontaneitást sugalló előadásmóddal.

Ábel szerepében Virág Endre bravúros tánctudásával, az együttes belülről sugárzó teljes odaadással, elképesztő teljesítménnyel kápráztatta el a nézőket. A harmadik jelenetet (Ábel Amerikában) a blues, clogging, revű táncjelenek pergésében azok ritmusára a még mindig legényest járó Ábelt már nem a magát minden helyzetből kivágó nevettető derű jellemzi. S míg az előző két jelenetben a társadalmon kívüliséget a hargitai-fölény könnyen és magabiztosan a társadalomban való éléssé fordítja vissza, addig a harmadik jelenetben Ábel akaratán kívül kerül olyan helyzetekbe, amelyeken már nem tud urrá lenni, legfeljebb elutasítani van ereje. A természettől és természetességtől elszakadt rohanó társadalomban fájdalmasan veri-veri az ütemet. Ábel az elidegenedett, az érzelmeket is pénzre váltó társadalomban otthontalanul, társtalanul szenved, és ezt a fizikai fájdalmat érzékeltető dobbantások, csapások hatását a néző számára az elviselhetetlenségig fokozza a tükörfalról visszaverődő éles fény. A fény, amely az élet, gazdagság jelképe, itt az ellentétek, a fájdalomérzet fokozójává válik

Őszinte leszek: több nézővel együtt, azt vártam, hogy egy utolsó nagy jelenben a lenge revüruhás lányok és vasalt nadrágos fiatalemberek újból népviseletbe öltözve szédülnek majd bele a záró gyors-csárdásba, mintegy levezetve a keserű, otthontalanságot, kirekesztettséget és lelki kietlenséget megjelenítő utolsó képet. Hiszen tudtam , hogy a regény végén Ábel levonva a tanulságot hazatér. Utolsó felkiáltójelként Könczei "megengedte magának", hogy a regénytől eltérően a hazatérést ne táncoltassa el. Így a táncszínházi előadásra a tamási féle üzenettel együtt ("Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.") egy figyelmeztetést is bízott. Mindenki pontosan érezte, hogy mit. Mindenkinek mást és lényegében ugyanazt üzente.

Az együttes a szűnni nem akaró vastapsot revüruhában fogadta.