|
Malcolm Bilson koncertje
Amikor a világ egyik legnagyobb
zongoraművésze mesél...
Malcolm Bilson az
Esterházy-kastélyban
Június 21-én, vasárnap 20.00 órakor a Régi Zenei Napok keretében
Malcolm Bilson, amerikai professzor, zenetörténész és
zongora-(fortepiano)művész adott koncertet a Fertődi
Esterházy-kastélyban. Kurzusai és lemezfelvételei messze megelőzték
hírben a koncertező művészt (szerkesztőnk is csak "zuckerstück"-ként
emlegette a koncertek sorában...).
Malcolm Bilson Los Angeles szülötte. Zenei tanulmányait New Yorkban,
Bécsben és Párizsban végezte, pályafutását egyetemi karrier után a
historikus előadói praxis képviselőjeként folytatta , mely 1970 óta
művészi életprogramja is egyben. Személye ma már elválaszthatatlan a
historikus zenélés többi nagyságáétól (John Eliot Gardiner és
az Angol Barokk Szólisták, Christopher Hogwood és az
Academy of Ancient Music, Nicholas McGegan és a
Philharmonia Baroque, a New York Chamber Singers, a
Monteverdi Kórus vagy Anner Bijlsma). Lemezeit,
felvételeit a historikus előadások etalonjaiként emlegetik. A Soproni
Ünnepi Hetek kurzusa számáras csak egy a világ többi részén a
preklasszikus, klasszikus és romantikus zeneirodalom tárgyában
tartottak közül. Az Amerikai Művészeti Akadémia tagja.
Volt tehát mire és kire várakoznunk, akik Fertődön a kastély jól
ismert dísztermében gyülekeztünk.
Nagy kérdés volt, hogy a szombati, a modern hangszerek által
knock-outolt tangenszongorával szemben hogyan "állja a sarat" a
fortepiano, mely időben valamivel közelebb áll hozzánk, valamint a
Steinway-ekhez és Bösendorfer-ekhez idomított fülünkhöz.
(A szombati Szt.György templombeli concerten a CONCERTO
ARMONICO modern vonós-hangszerei részesítettek mindannyiunkat
abban az "élményben", hogy másfél Bach-koncerten keresztül hiába
kerestük a tangenszongorát a kíséret között. Utána is csak erőltetett
odafigyeléssel lehetett valamit hallani a halk hangszeren a beragadt
billentyűk, az időlegesen lehangolódó húrok ellenére is virtuózan
muzsikáló Spányi Miklós játékából.)
A személyes várakozás tehát bevallhatóan felfokozott volt, annál
inkább, mert vasárnap délelőttre nem érkezett meg a tallini énekkar,
így a második koncert is "ugrott".
A kedves és közvetlen művész "telt ház" (ez magyarra fordítva 150
embert jelent a kastély nagytermének egyik felében) előtt lépett fel.
Hírének ismeretében csak felsóhajthatunk: "Európa messze van, pedig
Fertőd közel!" Minimális akcentussal, kitűnő magyarsággal köszöntötte
a közönséget, majd érthető angolsággal ugyanazt megismételte.
Tanárként szólt a hallgatókhoz, közben a fortepianóhoz ült (melynek
gyártási évszámát 4 évvel helyesbítette és amelynek hangja kellemes
meglepetés volt), és megkezdődött a varázslat.
Úgy indult Schubert (1797-1828) C-dúr szonátája ("Reliquie", D 840),
mintha tovább beszélne, mintha magyarázná, anyanyelven. Erre mondják,
hogy: megszólal a hangszer. Nem tudtam hirtelen, mikor ütötte le az
első billentyűt. A legelején be kell vallanom: Schubert nem a kedvenc
zeneszerzőm. De itt nem egy szonátát hallottunk, hanem egy ember
beszélt a fájdalmáról rövid élete végén (tulajdonképpen, akár a
szimfónia, ez is "befejezetlen"). Elmondta - minden mesterkélt és
túlzott mellékhang nélkül -, mennyi szenvedésben, nélkülözésben volt
része, mennyi meg nem értésben részesült, és ennek ellenére mennyire
ragaszkodik az élethez, amitől megválni nehéz. M.Bilson emberi
nagyságának köszönhetően tudott szerényen, mintegy csak a fortepiano
mellett ülve, a háttérből tolmácsolni. Ez az egyszerűség a tudatos
interpretáció bonyolultságában csak a legnagyobbak adománya! Egy
előadóművésznek egy ilyen módon tevékeny pillanatért már érdemes
megszületnie!
Alig haltak el a Schubert-mű utolsó akkordjai, máris Johannes Brahms
(1833-1897) öt zongoradarabját hallhattuk. A tanár úr, hogy annak
egészét hangsúlyozza, még köztes tapsra sem hagyott időt. A h-moll
capriccio hangzásában messze megelőzte korát, a romantikus kezdet után
igencsak modern hangzások szálltak az Esterházy-kastély termeiben.
Talán nem riasztották el a kastély urainak valószínűleg hallgatózó
szellemeit, akik nem valószínű, hogy Haydn házimuzsikusként
történt alkalmazása óta hasonló előadást hallottak. Dübörgő
tapssal honorálta az élményt, a romantikus tanórát a hallgatóság.
A koncert második felében Malcolm Bilson Franz Schubert B-dúr
szonátáját adta elő (D 960). A most is nagyon expresszív előadásmód
mellett is kénytelen-kelletlen bevallom: a mai estén a neves
zongoraművésznek talán egy dolog nem sikerült: Schubertet kedvenc
zeneszerzőmmé tenni. Pedig a sziporkázó, a hallgatóra ötletzuhatagként
ható, de a bennem nehezen egységesülő I. tétel után csaknem változott
a "top ten" , de a többi tétel még annyira "schubertes" volt, hogy
tartanom kell magam az este első felének végén megfogalmazódott
gondolathoz: Schubert sem feltétlenül sorban alkotta legjobbjait.
Vele ellentétben a tengerentúlról csak egy napja érkezett, fáradt M.
Bilson hosszú időre belopta magát szívünkbe, aki ráadásként egy
Schumann-darabbal és egy Chopin-keringővel hálálta meg a szűnni nem
akaró tapsot. Szerkesztőmnek - ki tudja, honnan szerzi híreit - mégis
igaza volt?
- DI -
Fotó: Lobenwein Tamás
|