Rovat: Soproni Ünnepi Hetek
1998. június 26., péntek 00:00
|
A Collegium Vocale koncertjéről
Mármint a CSATORNA! Amit az angolok olyan előszeretettel sajátítanak ki, mintha csak egy partja lenne, és a túlsó felén csupán a nagy semmi. Földrajzi tanulmányai alapján az ember úgy gondolná, hogy a "Csatorna" talán Calais és Dover között a legkeskenyebb, ahol a kompok járnak, és ahol az alagutat is építették. Pedig ma este sok minden megkérdőjeleződött bennem, többek között ez is. Hiszen Hollandia légvonalban - azt hinnénk -, jóval távolabb van. Hogy honnan jut eszembe a földrajz, amikor a mai penzum a Collegium Vocale concertje a Régi Zenei Napok koncertsorozatában? Majdnem pontosan egy éve írtam egy rövid recenziót ugyanezen ünnepségsorozat kapcsán, amikor egy nagyon szerény, de éterien tiszta, tartalommal teli, és stílusban hiteles magyar szkólát és egy híres angol, fantasztikusan hangzó énekkart hasonlítottam össze, s magamban - no meg írásomban is - az előbbi javára döntöttem. Június 25-én este 8 órakor Philippe Herreweghe vezényletével egy nagyszerű koncertkórust hallottunk a Szent Mihály templomban. Rendkívül jó hanganyag, kiegyensúlyozott, telített hangzás, amit a kísérő continuo és a női szólamokba besegítő kiváló (kontra)tenorok csak fokoztak. Jól érthető szövegmondás, egészen kivételes ének-technikai tudás, a relatíve kis létszám mellett is két kórussá oszthatóság mind-mind az együttes sajátja. Nem hiába kapta meg az 1971-ben alakított kórus vezetőjével, egyben alapítótójával együtt a "Flandria Kulturális Nagykövete" címet. A hatás fokozásához tegyük hozzá a Szent Mihály templom csodálatos akusztikáját, és a padokat csaknem megtöltő vendégsereget, akik többnyire fiatalok (és sajnos, többségükben nem soproniak) voltak. J.Michael Bach műveivel kezdődött a koncert. Nem szakember lévén elfogadtam a gyakori tempóváltásokat, tudván apa és utódai különbözőségéről, és az utóbbiak klasszicizmust előkészítő szerepéről. Azonban még így is nehezen fogadta be a fülem a romantikus jellegű túlzásokat, elhaló, érzelmes hangokat, különösen, miután a nagybácsi, J.Christoph Bach műveinél sem "ugrott vissza" másfél nemzedéket az előadásmód, de amikor J.S. Bach 3/4-eiből is menüettet csinált a holland kórus, kicsit gyanússá vált a dolog. Igen, jól gondolják kedves olvasóim, ez ugyanaz a stílus volt, amit olyan nehezen fogadtam el egy éve az angol elit kórustól, és most is gyanakvóvá tett evvel a Bach-interpretációval szemben. Itt egy másik, populáris, ha úgy tetszik reinkarnált, más időbe és Itáliába áttett Bach műveit hallottuk. Apja megelőzte milánói fiát. Teljes történelmi kavalkád! Heinrich Schütz is elvándorolt helyben és időben, s sem nála, sem Bachnál nem szerves építkezést, hanem valamiféle apró tornyoktól teletűzdelt fennsíkot láttunk magunk előtt. Bujócska-hely a javából! (Alig voltak pianók és egy-egy igazi forténál bizony torzult az egyébkén nagyon szép, mély tónusú szoprán is.) Meglehetősen szűk, de változatos dinamikában, gyönyörűen és kristálytisztán muzsikált ez a kórus. A záró J.S.Bach mű fúga részénél mindannyiunk szerencséje volt, hogy a bonyolult és technikailag nagyon nehéz szólamvezetésű mű előadása lekötötte annyira az énekeseket, hogy egyéb "variációra" már nem nagyon gondolhattak, így talán ez sikeredett a legautentikusabbra. Nyilvánvaló, hogy napjainkban egy kicsit furcsa iskola szelei lengenek a Csatorna két partján, amelyek nem mindig a régi zene autentikus előadását szorgalmazók vitorláit dagasztják. Ebbe beletartozik a latin nyelv olaszos kiejtése, mert úgy "zeneibb", noha hang szerint úgy értelme már nincs is. S beletartozik olyan vitatható stíluselemek bevitele az előadásba, mely a hangzáson, az "elevenségen", a népszerűségen talán javít, de eredeti jelenléte legalább is kérdéses a zeneszerző saját korában. A felvetett kérdésekre nem tisztünk választ adni. A megválaszolatlan kérdés azonban áskál bennem, mert nem tudok megfelelni a magamnak feltett kérdésre: kiknek a műveit hallottam én, Odüsszeusz, ezen a szirénhangú koncerten? - DI - |