|
Mégegyszer északi rokonainkról
Az emlékek őtjain...
Még egyszer finn
rokonainkról...
Az ötmilliós kis Finnország a magyar identitás szempontjából sokkal,
de
sokkal fontosabb, mint az indogermán vagy indoeurópai népek - és ide
lehet bátran sorolni Amerikát is. A finnek finnül beszélnek és
magyarul gondolkodnak, ami alatt azt értem, hogy ugyanolyan
nyugtalan,
megalkuvás nélküli szemlélődési móddal nézik a világot, mint
Kárpát-medencebeli rokonaik, ők is szeretnek utazni és ötletekben
gazdagok.
Sokan azt sem tudják például, hogy a hatalmas, sőt hatalmaskodó
Microsoft és
Netscape program-koordináló és Internet-szolgáltató rendszerek
árnyékában
létrejött és gigantikus lépésekkel tért hódító LINUX is finn
találmány,
és ma már
a komputertulajdonosok milliói esküsznek rá, hogy a LINNUS, finn
kibernetikus
által kidolgozott rendszer sokkalta praktikusabb, egyszerűbb s
ennélfogva hasznosabb is, mint a Bill Gates-féle „Windows", vagy a
Netscape.
Helsinki közvetlen közelében, Wertsilában működik a világ
legrangosabb hajóépítő „szárazdokkja", ahonnan már számtalan német,
japán, amerikai,
angol stb. óceánjáró luxushajó került ki a forgalomba. Az egészen
magas
igényeket
megcélzó finn papírgyártás, minőségét tekintve, első helyen áll
világviszonylatban,
és éppen a minap olvashattuk, hogy a Nemzetközi Aviatikai Szövetség
Helsinki
repülőterét a világ legjobbjának minősítette.
Mindaddig, amíg dömpingszerűen nem kezdődött meg (mintegy negyven
éve) a külföldi vendégmunkások beáramlása és letelepedése, a finn
becsületesség és
a bűnözéstől való viszolygás legendaszerű volt, és ma is veri az
európai átlagot.
Volt olyan tíz esztendő, amelynek során a lapok egyetlen
gyilkosságról
sem számoltak be, viszont a kemény alkoholfajták iránti sajnálatos
vonzalmuk és
az alkoholos italok üzleti eladását prohibitív módon megszervezett
módszer miatt
egyetlen jelentős bűnözés gyanánt az „Alkoholliike"-nek nevezett
árudákba
való betöréseket riportolta, mint úgyszólván egyetlen bűnözési
fajtát - mosolyra
és fejcsóválásra késztetve a külföldi
újságolvasót...
Egyébként
a finn rendőrség „utazik" a város széltében csámborgó részegekre,
akik gyakran parkokban ülnek vagy heverésznek mindaddig, amíg a
rendészet
fekete rabszállító kocsija, amely fáradhatatlanul cirkál napestig
ezeken az előre kipécézett helyeken, s össze nem gyűjtögeti őket egy
költségükön rendezett
huszonnégy órai kényszerpihenőre az őrszobán.
Hogy az ország északi részében, vagy akár az 50 ezer tó egyikének
táján
lakók
telente a csúszós útviszonyok között hetekig hagyják biciklijeiket
szanaszét
heverni, árkokban, bokrok tövében, és soha senki sem nyúl hozzájuk,
nem lopják
el, és gazdájuk ott találja őket, ahol hagyta - az Finnországban
természetes. A
nagyvárosokban, így Helsinkiben is, ahol sok az útlevéllel jövő és
menő „fóka",
a helyzet már nem ennyire idillikus. Mégis: volt egy angol mérnök
ismerősünk,
aki félévenként érkezett Londonból, mindig pár hétre csupán,
valamilyen beruházási építkezést ellenőrizni. Mercedes 180-asát a
repülőtéren hagyta, le se csukta, hogy ne okozzon bonyodalmat, ha tűz
vagy hasonló kényszerállapot fenyegetne, s el kellene távolítani a
kocsit... De az autó mindig ott volt, amikor megérkezett. Beült,
segítséget kért a beindításhoz, mert persze akkumulátora lemerült,
majd eldöcögött.
Ezt próbálja meg valaki nálunk, a
Ferihegyen!...
Sok magyar dolgozik Finnországban, zenészektől mérnökökig minden
fajta, nagy részük le is telepszik egy idő után, családot alapítva.
Ugyanígy egyre több finn
jár magyar intézményekhez, főiskoláinkra. A finn illedelmes.
Legszörnyűbb káromkodásuk (ott, ahol a tömeges olasz, spanyol,
jugoszláv azaz „déli" fajta még nem tanította meg őket az igazi
ocsmány beszéd magasiskolájára...) a „perkele" (ördög) és „satana"
(sátán).
Ám ez a két szó sem használatos műveltebb körökben, csak az utca
gyermeke kiabálja, ha dühös. A finn egyszerűen nem tud, mert nem
szokott, káromkodni! Szóval
már az eddigiekből is láthatjátok, hogy azért van „némi" eltérés
népünk és
északi rokonaink mentalitása között... Amikor a Hansa Express nevű
finn
hajón dolgoztunk, ahol az egyik matróznak minden második szava
„perkele" (ördög) volt,
elkereszteltük őt magunk között Perkelének. Egyszer két hét
szabadsága
után Helsinkiben várt bennünket a kikötőben. A fedélzeten
integettünk,
odalenn az utasok
hozzátartozóinak százai!
„Perkele! Perkele!"- kiabáltunk neki kórusban, botorul, zöldfülű
létünkre.
Észrevettem, hogy az emberek elhúzódtak körülöttünk. Megpillantottam
a
méternyire a
csoportunktól báró Bundsdorfot, szeretett kapitányunkat is! Azt a
képet, amit „perkele"-ordibálásunkra vágott, sosem fogom
elfelejteni.
Szerintem hajójával együtt ott szeretett volna elsüllyedni, azon
nyomban.
Ott, a kikötőben...
Pagony Lajos
|