|
Változatok egy Bach fugára
Elbeszélés
Változatok egy Bach
fúgára
Biztosra veszem, hogy olvasóim között csak néhány akad, akinek
valami közvetlen köze van a zenéhez, s egyeseket untatna is, ha lapunk
hasábjain holmi fecsegő zeneesztétikáról papolnánk. Az ilyesmit - bár
kora gyermekkoromban eljegyeztem magamat a zenével, mely sorsom, sőt
gyakran végzetem lett - én sem
szeretem és elvem: a zenét hallgatni, esetleg játszani kell ha valaki
tudja, de szavakkal meg se próbáljuk rögzíteni, mert úgyis kicsúszik
az ABC korlátai közül.
De abban talán botfülű olvasóim is egyetértenek velem (a botfül
még nem tragédia, a botlába annál inkább, mert kizárja a lehetőségét,
hogy focival jó pénzt kereshessünk...), hogy a zene személyes ügy,
jelentés, mely szavak nélkül is különböző dolgokat sugdos a fülünkbe,
s a legképtelenebb akciókra csábít. Van zene, amely a barokk
katedrálisok ornamentikáját idézi fel bennünk, van amely azt harsogja,
hogy „ I am a sex machine" Van amely a párás hajnalokon mezőre baktató
tehéncsordák vonulását, van mely királyok eljövetelét ihleti
lelkünkben, van mely búsit, van mely felvidít.
A zene hatása alól még az úgynevezett botrfülüek sem vonhatják ki
magukat.
A harctéren felharsanó trombitaszó nem kérdi Kis Istvántól: „Testvér,
tudod-e milyen dur-ban vagy mollban vagyok írva?" Kevesen törődnek
azzal is, hogy a K und K hadseregben használt, oly primitívnek tűnő és
mégis elemi erejű menetelő
trombita dalocskát maga Joseph Haydn írta, amikor épen nem egy
terjedelmes zongora szonátához volt ihlete. A búslakodó cigányzenére
még az is elkámpicsorodik, aki pár perc múlva éktelenül hamisan
danolni kezdi, hogy „volt nekem egy fehérszárnyú, bóbitás galambom" és
asztaltársai menekülnek a közeléből. A jobb sorsra érdemes, tragikusan
elpusztult Földi Mihály 1941-ben írt egy újság cikket a zene mágikus
erejéről, de szavait megismételni szalmacséplés lenne.
A következőkben egy Bach fugáról szeretnék elmondani egyet s mást.
C mollban íródott, a Wohltemperiertes Klavier első kötetének egyik
darabja, Bach János írta, úgyis mint Sebestyén, ami azért fontos, mert
terjedelmes rokonsága,
így az úgynevezett János Keresztély is produkált jópár fugát, de
közülük egyik sem
érte el a fúgákat futószalagon termelő Sebestyén műveinek hírnevét.
Mondják, hogy
neki elég volt lehajolnia, hogy kibomlott cipőfűzőjét megkösse, közben
már komponált is egy új fugát. Zsebe tele volt olvashatatlan
kézírásától hemzsegő
scheisszetlikkel, hogy majdan az utókor zeneműkiadóinak legyen min
töprengenie.
Ennek a fugának van egy melankólikus főtémája, aki ismeri úgyis
érti miért,
aki nem, annak felesleges rá időt fecsérelni. Ez a téma meglapul a
Schirmer & Co.
Által New Yorkban, illetve az Edition Schott áltak Leipzigben, illetve
a Magyar Zeneműkiadó által Budaoesten, illetve e Yokohámában
kiadott...szóval a Fúgakötetekben, amelyek szépen, tisztán szedve,
újjárendezve, nyomdafesték
szagúan tárolják azokat a hieroglifákat, amik csak az avatott kéz
nyomán kelnek életre.
Körülbelül egy hetet áldoztam rá, amíg sikerült lábra állítanom,
azaz beidegezni az ujjaimba. A kottát a Giant musicnál vettem,
körülöttem a teenagerek rockzenét hallgattak s az eladó nagyot nézett,
amikor becsomagolta: „nicsak, valaki
Bachot vásárol"...De a Giant music azért Giant mert ott Johny Cash
mögött, Elvis
Presley árnyékában, a Rolling Stonek alatt, még Bachnak is helye van.
Ma reggel mialatt a fugát gyakoroltam nejem a televíziót
bömböltette, arról értesültem, a huszonhatodik és huszonhetedik taktus
között, hogy újra meggyilkoltak egy üzletvezetőt a szupermarketben. A
35. Taktusnál 9 százalékos adóalap növelésről hallottam. „ Ejnye -
zsörtölődtem, amikor kelletlen ujjaim egy bizonyos
passzázsnál újra meg újra elakadtak - a supreme courtnak nem kéne tán
olyan nyomasztó itéleteket hoznia..."Amikor megtudtam, hogy Bush és
Gore holtversenyes, egy egész sort kellett újra kezdenem.
Végre odáig jutottam, hogy elejétől végéig eljátszottam, s ekkor
megcsapta
az orromat a Scitovszky utca hársfáinak illata, amíg Bandi ablaka
alatt topogtam
rövid matróznadrágomban, s hallgattam ahogy gyakorol. A nógrádi
kisváros porát
alig verték fel még akkortájt az autók, a pénzügyőrség körül
diáklányok korzóztak
és odaadtan volna ezt a fugát akkor érte, ha megfoghattam volna Edith
mellét. Bandi
később elment a háboruba, amerikai fogságba esett, ott bárzongorista
lett. Amikor hazatért sokáig tartott, míg ujjait újra a Fuga rendjére
késztette s rövidke, fekete
zongoráján újra a naga pompájában perdgett nyúlfarknyi léte végéhez a
vagy ötven
taktusnyi művecske. S az évek „múltak mint a percek"...Öccse közben
agydaganatban elhalt és most már tudom, hogy Edith is halott azóta,
elvitte a rák
negyvenévesen.
Egyszer Bombayban bementem egy sörre a Taj Mahal szálló
szalonjába. A nehéz, trópusi nedvességtől terhes levegőt lustán
kotorták a ventillátorok. A világ mindenfajta népsége ott nyüzsgött a
bárpult körül s a sarokban kopott zongoránál magányos öregúr
játszadozott: a Fugát játszotta, nem olyan jól mint Bandi, ezt úgysem
tudtam volna bebizonyítani senkinek mert a hangok baja az, hogy
elröppennek s nem térnek vissza az elmozduló idő kerekébe kapaszkodva,
soha.
Egy másik alkalommal Rio de Janeiroban a Corcovadot fényképeztük
volna, ha ránk nem telepszik a riói hegyek körül lappangó, fránya köd,
ami mindent elnyel.
Tarka inges, szalmakalapos fickó baktatott lefelé, lógó orral a
lépcsőkön, súlyos kameráit a vállára verve. Ott álltunk vagy harmincan
a betonba öntött, lenyügöző
giccs lábánál, a fejébe vezető lift nem működött és hetek múltán azon
dühöngtem, hogy a kékes pára összes fényképeimet amiket azon a
délutánon kattintgattam - elfusizta.
Ekkor az ipse halkan fütyürészni kezdett. Megkövültem. A Fugát
fütyülte.
Nem tudtam ellentállni, viszonoztam a fütyülést, befejezve a
megkezdett témát, ekkor rám pillantott egy percre, cinkosan, mint
egyik titkos ügynök a másikra,
majd örökre kilépett az életemből.
Volt a hajón egy kaliforniai atomfizikus, állítólag az Újvilág
legragyogóbb elméinek egyike, akinek látóideg sorvadása volt és már
csak hetek kérdése volt, mikorra vakul meg teljesen. Délutánonként
kettesben üldögéltünk a néptelen
bárban, én gyakoroltam, ő hallgatott. Mindig Bachot akart hallani, s
maga Bach
termékenysége se futotta volna, hogy ne bocsátkozzék ismétlésekbe, ha
neki
kellett volna barátunkat szórakoztatnia. Mindent eljátszottam neki
amit tudtam Bachtól, s utána azok következtek, amiket nem tudtam, csak
rögtönöztem.
Eszembe jutott a Fuga . Rámemelte a szemét aminek kék ege mögött
egy kihunyó világ lappangott és elmosolyodott:
- Köszönöm! - ez a kedvencem. Ez a fuga az enyém. Talán én írtam
valahol, egy másik szférában.
-Az enyém! - akartam védekezni, de idejében rádöbbentem milyen
brutális
lenne ez. Attól kezdve fájt minden hangja amit leütöttem a zongorán
belőle mert úgy éreztem, most végérvényesen ellopják tőlem, vagy még
inkább: magam adom oda egy elmenőnek, azt ami magamnak is a
legkedvesebb...
Attól kezdve nem akartam hallani többé a Fugát s azt hittem nem is
hallom többé soha.
Hat év telt el, a Bermudákon játszottam s egy angol zongorista
barátom hívott meg vacsorára. Gyanúm, hogy inkább hivalkodni akart
viktoriánus mansionjával amit egyedül bérelt, csak liverpooli
barátnője látogatta meg néha, s én csak
titkolt ellenségességgel bámultam a komor falakat amelyek közönyös,
üveges
tekintettel bámultak le az alattunk hömpölygő óceánra, és kedvetlenül
kanalaztam a hideg gyümölcs levest.
Barátom, hogy felvidítson a kazettái között kotorászott.
-Szereted Bachot?
A vállamat vonogattam. Hittem: az is jobb lesz mint a körülvevő,
archaikus, ordító csend! Jim elindította a magnetofont...
...és ekkor benépesült a szoba. Azon nyomban, amint a billentyűket
morzsolgató kéz megkezdte menekülését a Fuga szólamainak útvesztőin át
a
tucatnyi szívdobbanás-közeli vég felé, Bandi, és a repeső blúzos
Edith, az olajos arcélű, ősz indus zongoramester, a szalmakalapos
fotográfus, az atomfizikus és
a Corcovado körül álldogállók ottermettek mind, s körülöttem a
szőnyegen
kuporodva, arcukon nem kívülről sugárzott fények ragyogásával
figyeltek velem együtt a távoli szóra, amely áttört a mulandóság
csonttá fagyott kriptájának
falain és mindazokhoz szólt akikben valami örök.
Pagony Lajos
|