CyberPress.Sopron

Fogadott kishúgom a minap panaszkodott, hogy ez évben sem tanult sokat az Újságíró Főiskolán, és - noha vizsgái jól sikerültek - szívében egyfajta kielégületlenséggel hagyta el Budapestet. Vigasztaltam, hogy az újságírás nagyon hasonlít a zenéhez. Egyiket sem lehet „megtanítani". Muzsikálni is, publicisztikát írni is saját maga tanul meg mindenki; az iskolamesterek csak a jó utat mutogatják - amit aztán a tanítvány vagy követ, vagy nem.

Igazában az újságíráshoz egy alapvető nyelvi és stiláris készségen kívül egyvalami elengedhetetlen, és - sajnos - éppen ez az egyvalami hiánycikk manapság. A jó újságírónak ugyanis olthatatlan és őszinte érdeklődést kell táplálnia egy sereg olyasmi iránt, amivel a mindennapi életben találkozik, beleütközik vagy elhalad mellette. A rossz újságíró legnyomorúságosabb jellemzője a közöny. Politikai vagy didaktikai tévedések miatt még lehet valaki elsőrangú újságíró. De az érdektelenség megöli benne - és rajta keresztül az olvasókban is - a hitet a valódiságában annak, amit leír, mond vagy tanúsít.

Ma már bonyolult és hibás egyszerűen „magyar emigrációról" beszélni, amikor például az Interneten több, mint egy évtizede folyó fórum-jellegű viták serkentőit emlegetjük, akik közül nem egy annak idején elbújdosott, vagy egyszerűen továbbállt hazafi amerikai, kanadai, német stb. egzisztenciát teremtett. Ezen urak és hölgyek szünet nélkül csepülik a hazai magyar újságírást. Szemére hányják a koncepció-nélküliséget, és azt állítják, hogy a nyugati média művelőinek zöme hivatása magaslatán cikkezik!

Ötven éven át volt kapcsolatom a hazai magyar újságírással, amely olyan elméket mondhatott magáénak, mint Hegedűs Gyula, Havas Zsigmond, Ady Endre, Németh László. Mostanában Lovas és Csurka cikkei okoztak hosszabb-rövidebb lejáratú vitákat. Csurkát például túlnyomó többségben elmarasztalta a „közvélemény". Itt mindjárt felteszem a kérdést: mi a „közvélemény"? Az olvasóé? Vagy a konkurrens politika véleménye - amiért szóvá merte tenni a vajdasági magyarok jövőjének problémáját?

Mielőtt egy eklatáns példával világítanám meg, hogyan „kezeli" a nyugati sajtó a hasonlóan kényes ügyeket saját háza táján - a Csurka-féle aggodalmak értékeléséhez elmondom, hogy az USA-ban, a fáradhatatlan Lipták Béla által vezetett Magyar Lobby szinte hetente fordul egyrészt a Clinton-adminisztrációhoz, másrészt az itt élő magyarokhoz azzal, hogy az eddigi szórványos vajdasági magyarellenes atrocitások bármikor lángra lobbanhatnak, s hogy az USA kormányának tennie kellene valamit ez ellen. A média-tájékoztatás ilyetén formája kiküszöböli a kompromisszumot, és a tények félelmetes sugalmazásával számol. Az igazságnak ebben a reflektorfényében megkérdezem: a tényekre és következményekre őszintén utaló magyar újságírás tényleg olyan rossz? Vessünk egy pillantást az érem túlsó oldalára!

Az időszerű amerikai statisztikák szerint a latin eredetű (mexikói, kubai, jamaikai stb.) legális és illegális betelepülők száma olyan tempóban nő, hogy a következő évezred első évtizedeiben a latin lesz az ország legszámosabb kisebbsége, 35%-os arányszámmal. A tipikusan amerikainak tekintendő déli államokban - mint Észak- és Dél-Karolina, Georgia stb. -, ahol eddig az amerikai polgárháború utódaitól származó fehérek és feketék éltek, egyre több és több latin család telepedik le. Az észak-carolinai városkában, ahol ma lakom, tíz évvel ezelőtt még hírük-hamvuk sem volt, ma pedig gomba módra nyílnak a mexikoi üzletecskék, kirakatukban az „ABIERTO" felirattal, ami - ugyi - mexikói nyelven azt jelenti, hogy „nyitva"; de hogy megértsem, meg kellett néznem a szótárban!

Namármost: az ilyen példátlanul erőteljes emigrációs feltöltődés a legkülönbözőbb területeken - a közegészségügytől az iskolaügyig, a közbiztonságtól a munkaerőkínálatig stb., stb. - a jövőt hosszú távlatokban formáló, igen komoly kérdéseket vet fel, melyekre a figyelmet rá kellene irányítani. A publicisztika feladata lenne e problémák elemzése és taglalása. Ehelyett éppen a napokban jelent meg egy sorozat a legegyügyűbben heurékázó cikkekből, amelyek mind arról szóltak, hogy jaj, istenem, milyen jó is, hogy a latinok megtalálják közöttünk az otthonukat, és csak rajta, rajta, rajta!

Az ilyenfajta újságírás, amely egyszerre opportunista és bumburnyák, főleg ilyenkor, elnök- és szenátusi választások előestéjén lát napvilágot a szerkesztőségekben, amikoris a potenciális szavazók ilyen, meg amolyan irányból való célbavétele és irányítása mindennél fontosabb, aztán... utánunk az özönvíz! Anélkül, hogy bármely pártot nevén neveznénk, annyit megemlíthetünk, hogy a legszélesebb platformú telítettséget kétségtelenül az a párt fogja mindig és mindenütt felmutatni, amely az egyszerű lelkek millióinak címzett demagógiát a legsikeresebben tudja „eladni".