Rovat: A más szemével
1999. augusztus 15., vasárnap 00:00
|
Nem szeretem a Cisz Moll keringőt... Emlék, mely "kígyózik mint az álom"
1972-ben végre Amerikában landoltam a kora tavaszi hónapokban, és az egész nyarat a világ akkori legnagyobb luxushajóinak egyikén, a Rotterdamon töltöttem első holland-amerikai szerződésem alatt, mint zongorista-orgonista. Október elsején Európába visszarepülve Zürichben kötöttem ki, és busszal zötyögtem át Bernbe, ahol a Casinoban volt két hónapos szerződésem. Nagyon tetszett a hely. A nem túl nagy bárt, amit egy francia hölgy igazgatott, Grace Kelly és Rainer herceg látogatta, a Casino menedzsere is francia volt. Szobatársam pedig egy regényes külsejű, igen jó modorú chilei fiatalember, Julius Rojas lett, aki sötét körszakállával többnek látszott, mint valódi, 22 esztendős kora. Julius a Santiago de Chile-ben letartóztatott és a kommunisták által kivégzett chilei igazságügy-miniszter unokaöccse volt. Esténként gitározással és énekléssel tartotta fenn magát. Délutánonként bekukkantottam a hallgatag falak közé,a süppedő szőnyegek és selymesen suhogó függönyök díszében várakozó bárba, hogy gyakoroljak. Egy ízben Juliust is ott találtam. Mialatt a zongorán futamoztam, megkérdezte: - Sohasem szoktad játszani Chopin cisz-moll keringőjét? - Sohasem - mosolyogtam fanyarul, mert már akkor sem szerettem, ha olyasmit kértek, amit nem tudtam... - aztán hozzátettem: - Tudod mit? A te kedvedért megtanulom. Elő is kapartam a kottáját, s másnap büszkén újságoltam neki, hogy jöhet: eljátszom a keringőjét! Olyan boldog volt, amikor hallgatta, mint egy kamasz gyerek... November végén mindkettőnk szerződése egyszerre járt le. Nekem Trierbe kellett mennem, Julius Amszterdamba utazott. Autót béreltünk, és Baselen keresztül elhagytuk Svájcot. Engem hamarosan lerakott a rheinlandi Trierben, ahol a Hotel Porta Nigraban játszottam már aznap, Julius pedig hajtott tovább Amszterdamba. Megbeszéltük, hogy egy hét múlva, ha megtelepedtünk, hívni fog, ő ugyanis akkor még nem tudta, hol játszik majd. Teltek a hetek, három is, négy is, Rojas nem hívott fel. Mi lehet vele? Inkább rosszalóan, mint aggodalmaskodva hívtam fel ügynökét, John Wardellt Amszterdamban. - Hey John! Mi van Rojassal?... - kérdeztem. Wardell hangja őszinte megdöbbenést sugárzott: - Mr. Pagony! Ön nem tudja, hogy Julius Rojas meghalt? Egy pillanatig úgy hallgattam, mint akit fejbevertek. Aztán dadogva kérdeztem a részleteket. Megtudtam, hogy Julius az utcán összeesett, perforált vakbéllel rohantak vele a kórházba, de már túl későn. Egész hasürege tele volt gennyel... 1973. október 19-én 53 napos Dél-Amerika körüli útra indultunk az ssVeendammal. A Panama-csatornán átkelve, a Galapagos-sziget, majd Peru következett, Iquiquevel és Callaoval... Lima is érdekes volt és az azték korok reliquiái, de én akkor már türelmetlenül vártam Chilére, Valparaisora, Antofagastara, mert nálam volt Julius édesanyjának Santiago-beli lakcíme. Amikor mintegy egy héttel később autóbusszal beutaztunk a kikötőből, egész úton szorongva néztem az elsuhanó fákat, a vidáman zöld, egészségesen lüktető természetet, a mozgalmas környezetet, ahol valaha Julius élt, futkározott és nem ismerte azt a becsukott könyvet, aminek lapjaira a végzet Amszterdamban írta az utolsó szavakat. Végre szemtől szemben álltam Julius anyjával. Még nem volt idős, de a déli fajtáknál nem szokatlan barázdáltság ült a megviselt arcon, amelynek homloka, szemöldökei, és tekintetének meleg sugara egészen fiát idézték... Hangtalanul zokogni kezdtem, ő percekig megkövülten állt, majd tökéletes francia kiejtéssel beszélni kezdett, inkább tényként, mint kérdés gyanánt artikulálva a végzetes szavakat: - Il est mort!... Nem tudtam szólni, ő beszélt, elmondta, hogy már egy éve nem kapott levelet tőle, de nem nyugtalankodott, mert tudta, hogy a kommunisták figyelik őt is, levelezését is, és azt gondolta, Julius nem akarja vizsgálatoknak, kellemetlenkedésnek kitenni az anyját... Én nem feleltem... Ő meg újra és újra csak azt ismételgette: "Il est mort!... Il est mort!..." Igen... Halott. Azóta is sokan és sokszor kérik, hogy játsszam el a cisz-moll keringőt. Kedv nélkül, szobor arccal teszem, s közben látom Őt, szakállas arcát, a berni őszi délutánon besütő sápadt nap fényében, amint figyeli ujjaimat, a Chopin-misztérium évszázaddal elkésett felidézésében... Pagony Lajos |