|
Korunk kultúrális ellentmondásairól. Beszélgessünk a zenéről...(I.)
Alig lehet elképzelni a kultúra szférájában olyan területet, amely a közvetített jelenségek bonyolultsága tekintetében a zenét még csak meg is közelítené. A képzőművészetek emberre gyakorolt hatása például úgyszólván egyértelmű, mert konkrétan látott, „megfogható", és legyen bármennyire is absztrakt, azért mégis a formákba, színekbe, koordinátákba öntött valóság darabjaiból tevődik össze. A zene azonban - nyugodtan mondhatnók - társadalmi produktum, nem csak egy bizonyos kor, hanem azon belül a legkülönbözőbb kulturális fokú rétegek vízióit tükrözi. Így lehetséges csak, hogy míg Bartók szonátáját komponálja, időbeli szinkronban az utcaseprő az „Éjjel az omnibusz tetején"-t dúdolja önfeledten, és a mű és élvezője közötti kapcsolat tekintetében nincs értékkülönbség kettőjük között.  Mert... régóta tudott axióma, hogy nincs „rossz" vagy „értéktelen" zenei műfaj, csak rossz, eredetietlen zene. Az úgynevezett „komoly" zene történetében (majd látni fogjuk, hogy ez a „komoly" milyen buta jelző itt) a barokk zenét a romantikus korszak fölé értékelni - hogy csak egy példát vegyek elő - ugyanolyan tájékozatlanság, mint azt állítani, hogy J.S.Bach minden fúgája különb a Bacharach „The look of love"-jánál, vagy hogy Beethoven MINDEN szimfóniája értékesebb, mint Gershwin „Rhapsody in Blue"-ja. És itt nem csak a műfajok közötti értéklétráról van szó. A zenében ennél sokkal fontosabb az a mágikus hatás, amivel a mű hallgatóját fogva tartja, az a felejthetetlenül motoszkáló belső visszhang, ami egy Munkácsy-kép, a Tetemrehívás, vagy a giccsnek kikiáltott Corcovado látványa nyomán marad bennünk. Ezt a mágikus érzést pedig Chopin g-moll balladája és a Beatles Yesterday-je ugyanazzal az intenzitással varázsolhatja elő. Ha egyszer Celebeszről, a dzsungelből kiemelnénk egy romantikus lelkű leányzót, és meghallgattatnánk vele mindkét művet anélkül, hogy fogalma lenne, ki fia-borja volt Chopin és kik a Beatlesek, nem merek jóslásokba bocsátkozni, vajon melyik művet tartaná igazán szívéhez szólónak... Ezzel a kis példával azt is illusztráltam, hogy a zene hétköznapi kritikusai elsősorban a zenetörténet adattárából merítik előítéleteiket. Hogy jöhet egy Horváth Jenő Bachhoz, aki János is meg Sebestyén is. Igaz? No meg Ellington, aki hiába Duke, azért mégsem Mozart. Igaz? Nem igaz! Amikor Debussy a 20. század elején meglátogatta a pesti Zeneakadémiát, egyik beszédében kijelentette: „Uraim, e század zenéjére a jazz fogja rányomni a bélyeget!" Akkor, ott - sőt évtizedek múltán is - mindenki hápogott a riadalomtól. Pedig igaza lett. Ettől még Mozart A-dúr zongoraversenye a romantika felé kacsintgató klasszikus zene egyik legcsodálatosabb alkotása marad, de Ellington Harlem Nocturn-je is az! A zenei alkotás időtlenségére éppen az jellemző, hogy igazi szépsége nem avul el, és mint ahogyan egy Shakespeare-szonett felérhet Kacskarím Izidor összes verseivel, mind a nyolcszázötvennel együttvéve, ugyanúgy jelentkezhet akár a legigénytelenebb műfajban, akár az utca gyermekének az ajkán született nótában is, az a bizonyos MÁGIA! Egyes, utóbbi időkben napvilágot látott cikkek olvasása közben éreztem, hogy írójuk zavarban van a zene emberre gyakorolt hatásának megfogalmazásával. Pedig a dolog egyszerű. A képzőművészeti alkotás azt mondja:"Tessék! Itt vagyok! Csodálj, vagy vess meg, de vagyok, ami vagyok!..."Az igazi értékű zene ezzel szemben nem kívülről beléd hatolva akar rád hatni, hanem varázslatosan, a benned legbelül szunnyadó érzelmeket támasztja fel, melyek ott, abban az egyéni, vagy társadalmi alaphelyzetben gondolkodásmódodat, másokhoz való viszonyodat, olykor egész filozófiádat döngetik! Egy nemzeti himnusz zenéje már önmagában, a szöveg motyogása nélkül is lelkesíthet! A zene ezért Pandóra szelencéje is, az a bizonyos „repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg?" Amerikában ma már egy 500 lakosú faluban 600 „songwriter", azaz „zeneszerző" él, és még ha ez vicc is, akkor is tény, hogy a sztereotipizált, egy kaptafára menő érzelmi világ a tinédzserek között megteremtett egy üzletágat, ahol egyszerű és únos untalan ismétlődő sémákkal sakál-üvöltésre lehet csábítani a „rock-koncertekre" összegyülemletteket, és milliós példányszámban eladni a „közös gondolatok" manifesztumait CD formában. (Egyébként: jártatok már képzőművészeti kiállításon, ahol a közönség üvöltözve törte össze a berendezést, mert TETSZETT neki, amit kapott? Vagy hallottatok ilyesmiről?...) A zene tehát a tömeg alantas ösztöneinek bimbóit is kibontja. Újabban politikai propagandára is használják, egyik rock-sztárt a minap utasították ki Izraelből. Az egymást átölelő emberiség internacionalizmusát hirdeti szavakban, és az egészen fiatal, élményekben szegény, tapasztalatlan tömeg nem látja, hogy afrikai, latin, kelet-ázsiai stb. etnikai elemek viaskodnak az érvényesülésért, mialatt a közösségek nemzeti kifejezési formái elsikkadnak. E sorok írója zongorájával Ausztrália és a Szovjetunió kivételével bejárta az egész világot. Felejthetetlen élménye, hogy minden alkalommal, amikor elhagyta az európai és észak-amerikai kontinens szféráját, és az Egyenlítőnél, majd azon túl tartott, az eklektikus, értelmi és érzelmi káoszt teremtő úgynevezett „nyugati civilizáció" zenei adóállomásai helyett a dél-amerikai latin muzsika megnyugtatóan egységes, szívet melengető romantikája fogadta. Már akkor, a hetvenes években érezhető volt, hogy a ma statisztikusi fejfájást okozó latin etnográfikai előretörés egy új, kevésbé dekadens szellemiség hordozója lesz a zenében! Az északról délnek tartó utak lassanként megérlelték az ítéletet: egybevetve a zene történeti kialakulását is, valamiképpen közrejátszik a nép geográfiai elhelyezkedése mellett faji jellege is. Nehogy félreértsen valaki! Nem akarok holmi zenei Hitlert alakítani! De: A brit szigetország Purcelen és a Beatleseken kívül világraszóló nevekkel nem dicsekedhet. A finneket Sibelius és hellyel-közzel Mericanto fémjelzi, a norvégok csak Griegre hivatkozhatnak, a svédek?...Hm! Menjünk délebbre. Holland gének szülték Ludwig van Beethovent, a németek adták Brahmsot, Schumannt, a Bach-famíliát, Wagnert, Frank Caesart, Hindemithet és egy tucat más értéket. Velük azonos szélességi övezeten az oroszok Muszorgszkija, Csajkovszkija, Prokofjevje, Rahmanyinovja, Hacsaturjánja meg Sosztakovicsa mellett maga az orosz folklór névtelen szerzőivel produkál manapság „evergreeneknek" becézett halhatatlan melódiákat. A kis Ausztria is felmutatott egy Mozartot, Schubertet, Straussot, és hazánk Liszttel, Erkellel, Bartókkal, Kodállyal büszkélkedhet. Az olaszokat már meg sem kell említeni, hiszen úgyszólván valamennyi valamirevaló operát ők írtak, és a csodálatos dallamokat aposztrofáló „belcanto" szakkifejezés is énekeseikhez fűződik. És ez csak Európa. Annak is csak egyik karakterisztikus része! Ugyanakkor a hatalmas USA Gershwinje mellett legfeljebb McDowellt emlegetik a komponisták nemzetközi halpiacán, Charles Yves nevének hallatára csak a legszakavatottabbak vakarják a fejüket! Itt valamilyen antagonisztikus ellentmondás van az emberiségnek adományozott igazi zeneművészeti víziók és azon jelenség között, hogy például hazánk úgynevezett könnyűzenei közönségét következetesen a legkevesebb - vagy éppen semmiféle - tradicionális tartalékkal rendelkező országok bandáival szórakoztatjuk. Miért? Üzlet! Nekünk? Nekik! Ám erről majd a következő alkalommal! - pagony - |